Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - Dénes Zsófia: Adyról a fiataloknak
De az új porta is csak olyan egyszerű lakónak szólt, .akinek semmi másra nem volt és nem lehetett igénye, mint éppen csak tisztaságra. Mert tisztaság, az volt az Ady- szülők órdmindszenti portáján. Ragyogott a falán, a (padlóján, a régimódi összeszedett bútorán akkor is, amikor az (1941-'ben) már kihűlt fészek volt és egy kis muzeális por leheletnyire belepte. De mindezzel együtt olyan meghittnek láttáim. Leginkább pedig Endre szobáját. Az volt az ő Édos-teremtette búvóhelye, ahová menekült, ha bántották. Néztem a sok- pehelypárnás, széles ágyat, amelyet fehér horgok terítő takart - szerénység és Édes tűmunkája - és az (asztal közepén álló petróleumlámpát Hordozható lámpát, mert hátha írni akar a „lelkamfiam” - 'de talán lefekvés után még olvasna, és akkor a lámpát az éjjeli (szekrényre állíthatja. Ne rontsa gyertyavilágmál amúgy is rövidlátó szemét. Így csak ő gondoskodott, Édes. Ilyen egyszerűséget adott pedig útcavalóul nagy- fiának, mert mást nem adhatott. De annak soha nem is kellett más. És azt - (mindvégig kereste. Az anyjasütötte házikenyér ízét, a kukoricalisztét, a puliszkáét. A vér- és -aranyzsoltárok könyvében, legforróbb szerelmi kötetében ezt üzeni Ady falujának: . . . Vagyok tékozló és eretnek, / De ott engem szánnak, szeretnek. / Engem az én falum vár. / Mintha pendelyben látna újra / S nem elnyűve és megsárgulva, / Látom, hogy mosolyog rám. Ö pedig viszontszerette faluját. És amikor a tisztán látó Ady a falu elmaradottságát, szegénység-tenmalte gonoszkodását fájlalta és fdlhánytorgatta, akikor is faíluszerelme szólt belőle. Lehet, hogy ezt kevés városi ember érti meg kellőképpen. De én ismertem Adyt. Az ő földközeli, faluhoz kötött valóságát szinte kézzel érintettem. Hogy ő mindig az egyszerűséget választotta, hogy csak az nem tette soha türelmetlenné, másfelé vágyóvá: ennek ez a titka, rejtélye és megfejtése. Párizson innen és Párizson túl. .. . Én gyermekem, pihenj el, / Békülj meg az én ős szívemmel j S borulj erős vallómra. Ős szíve nem az aszfaltnak van, de a földnek. És a járdán járó ember csak kőre borulhat le, nem pedig erős vállra. Ady megmondta. Most hadd mutassam, milyennek láttam szemtől szembe őt magát. Mert öt utolsó évéri át ismerteim Adyt. Az a késő-őszt este jut eszembe - 1913 november huszonkettedikének estéje —, amikor először voltam vacsoravendége. Mert akkor már, Párizson túl, mindig ő volt az, aki meghívta barátait, ‘és kínálta őket mindenféle jóval, mintha korának valamelyik nagyura volna, nem pedig szegény poéta, amilyen kevés kivétellel valamennyi igazi nagy költő. Ez a fajta mások iránti bőkezűség - az adninemtudó ember ellentéte - szintén karaktervonása volt, éppúgy, mint az önmagának osztott 'kis mérték. Azt a vacsorát, amiről szólóik, kinn rendezte a Hűvösvölgyiben, az akkori Park-? penzióban, amely nyaranként szanatórium is volt. De Ady ott-tartózkodása őszén egyáltalán nem volt lakott hely, .hanem valósággal remete magány. Éppen csak egy derék gazdasszony és egy kis fciifutóinas látta ei mindennel a vidékies, egyébként sokszoibás ház 'egyetlen vendégét. Mindezért nagyon neki való szállás volt. Aznap a tágas, üres étterem közepén fehér abrosszal terített, téli zölddel díszített asztal állt - jóleső látvány a szemnek, ahogy azt ő kedvelte -, és ott fogadta Ady háziúr derűs arccal és fiatalos hévvel születésnapi vendégeit. Mert a harminchatodikat akkor ünnepelte. Csafk néhány, hozzá közel került barátját hívta meg, akik sorra megérkeztek, ki cigarettával, ki virággal, ki irattáskába rejtett borospalackkal. 38?
