Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - Maros Dénes: Napfényes délelőtt (elbeszélés)

- Pofa be!

Ki tudja melyik a jó katona?

Az asszony a törtkön ült, sejtette, milyen képeik gyötrik a férjét.- Hányán voltatok? - kérdezte első kirándulásuk után.- Mindig változott.- Hányán maradtatok?- Nem számoltam.

Később mégis sorba szedte:- Volt egy gyerek Bajáról. Egy szőke, sváb-arcú legényke, nem tudom, hogyan keveredett ide. Pesti lehetett tíz is.

Evők múltán váratlanul felkdálitott:- A zalai Vogelról egészen megfeledkeztem. Három Vogel volt, a zalai jött legkésőbb, talán azért.

A nő ismerte apósát is, bár sohasem látta. De tudta hol pusztult cl, tudta mivel ajándékozta meg születésnapjukon gyerekeit.- Az ember mindezért egyetlen eszközzel, állhat hosszút. És ebben senki som akadályozhatja meg.

Régen mondta a férfi. Emlékezett a ihanghordozására, a tekintetére. Akkor még olyannak akarta látni a férjét, mint amilyennek apósát hitte. Ritkán ellágyuló, köny- nyen sebezhető férfinek. Akkor még a köveket is másnak látta. Vöröses mocsok tapadt ráink, az úthoz érve hányinger szorította össze a gyomrát. Olyasmit motyogott, hogy iszonyú, iszonyú. Akkor átbukdácsolt az árkon, a férfi után -és cihákat- Drágám, egy percet se tovább ... Felejtsd el. .. Fiatal vagy ... Drágám, kibírtad. . . Nincs már tovább. . . Ezzel senkin son segítesz. . .

Lerogyott eléje:- Szeretlek, szeretlek, szeretlek ...

Éjszakánként, ha megmozdult a férfi, ha felnyögött, nyirkos bőréhez simult- Szeretlek, szeretlek . . .

Ha ölelte, nyalkához szorította az arcát:- Boldog vagy, ugye boldog vagy . . .

Ezer éjszakán, kétezer éjszakán. Most már hatezer éjszaka múlt el. És a férfi ott lépkedett az úton. A férfi szanvten arccal nézte az utat:- Itt kellett a legtöbb föld, a horpadást feltölteni - gondolta.

Talicskák nyikorogtak körülötte. Egyikből a zalai Vogel vigyorgott:- Mit 'bámulsz, - mondta -, mázlistának születtél.

Vigyorgott tovább a nyikorgó talicskán, lábai .kalimpáltak. Gyerek ül ilyen önfeledten játékára. Az árokból a pestiek nyögését hallotta. Pontosan úgy hangzott, mint amikor valakit puskatussal ütnek. Ütemesen, indulat nélkül. Már-már zenének tetszik a nyögés, primitív hangszerek ritmikus megszólaltatásának. Beleharsant, hogy: „Jelentsen fiam, jelentsen! Hogyan törte el a drága csákánynyelet? He?”

Talán a köd rejtette el a katonáik 'jóságát. Mondják, a ködös idő alattomos életre szóló nyavalyákat okoz.- Szabotálsz, bogaram?- Alázatosan jelentem, nem.

Az alázat volt az egyetlen, ami a rettenetes, de talán életet ígérő rendet nem bolygatta. A tűrés és a ravaszság. Öt porc pihenőért, (két falas kenyérért. Csak annak, aki mázlistának született. Közben szétfeszítette száját a válasz:- Ma én, tegnap az apám, holnap a fiam. Nem, a fiam soha. Soha nem kaptok tolom fiút, aki szabotáljon, lányt se a bordélyba. Soha! És akkor ki marad? A sár