Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - Kende Sándor: Töprengések
Hazafisái Ferihegy. A repülőtéri nagy várócsarnok. Csupa fény, csupa üveg, csupa márvány. Sima csillogás és sietős léptek visszhangzó kopogása. Hangszórók hullámzó figyelmeztetései, mintha a világűrből üzennének. Felhang színezi ia hordárok suttogását, de imóg a gumikerekű targoncák nyiíkordulásait is. - És a tág, hűvös térben egyetlen tisztviselő se mosolyog. Önmagából csillog minden. Hideg a korlát és tiszta az ablak. . . . Ök ketten - mem is kapaszkodnak egymás karjába, úgy várakoznak az egyenruhás seolgálatteljes-ítővel szemben. Az asszony csaknem mezítláb: amolyan posztós, falusi totyogóban. Lábszára fénytelen az otthoni portól. Talán az utolsó pereiben kapta a sürgönyt, s már nem ért tó arra, hogy megmosakodjék. Mellette az ura, sötét ruháiban. Fehér inggallérja begombolva. Ráncos arca vörös, csak a homloka fehér. Karimás kalapja, melyet sosem vesz le, most a kezében. A megafon mindenfélét beszél. Egyfolytában. Hallják, hogy London . . . Brüsz- szal. . . Párizs. . . Utólag eszmélnek, hogy nem értették. Amikor a csapóajtó föltárul végre: ő az első, áki átlendül és hozzájuk ugrik. Dús, pöttyös nyaklkendöcsoktóba belekap a huzat. Sárga zakója puha reverjén piros virág. Egy pepita lakikbőröndöt lendít maga elé, a jobbjával pedig rózsaszínű selyem- kendőt lobogtat.- Helló, mám! - kiáltja, majd szökken egyet, s óvatosan rákulcsofja karját a parasztasszony kendős vállára. Szalimakalapja akkor se billen a fejéről, mikor az apja odamerészkedik, hogy tán a mellére ölelje.- Drága fiam! . . . - bukkan a szó az öreg szájáról.- Helló, old boy! - lelkendezik ő. - Hát itt vagytok? Széttárja karját, s nem tud egyebet mondani:- Nagyszerű! A minap az egyik könyvesboltban két fiatalember szép magyar szavaira figyeltem föl. Lapozgattam - a mintha mélyen elmerültem volna olvasmányomban, egyre inkább összeihúzódzkodtam, mozdulni is alig mertem mér, mert semmiképp sem akartam kockáztatni, hogy kíván c si síkod ásom megzavarja őket, s netán abbahagynák. Észre ne vegyék, hogy figyelem, udvariatlan hallgatózásom el ne rémítse őket, megilletődésem talán gyanakvóvá tenné valamelyiküket. Pedig csak ne hagyják abba, még ne, még egy kicsit ne! . .. . . . Mert ugyan ki beszól ma mifelénk magyarul szépen ?! Hát még hibátlanul is, ugyan kicsoda?! . . . Lám, külföldiek a fiúk, persze, megtudtam bizony néhány perc ailatt! Igen. Mert így, nálunk, itthon, már senki ise beszél; - csak aki könyviből tanulta ezt az összehasonlíthatatlan nyelvet. Így csak az vigyáz a szájára, a szórendre, a hangsúlyokra és a tárgyas ragozásra. így csak az becsüli ezeket a szavakat, aki megkínlódott értük. Aki nem kapta, hanem vállalta. Aki nem örökölte, hanem szerezte. Vagyis: aki ennyire szereti. Franciák. A Sorbonne diákjai, magyar szakosok, s most azért utaztak ide, hogy gyakorolják, amit tanultak. (Hm. Ki bírná tovább szótlanul és közömbösen?!)- De hát miért pont magyarul?!!! ... (Alert, ugye, ha mi, összebújva, fojtogató magányunkból ikifélé kíváncsiskodván, mások szavait pörgetjük, rágjuk, emésztjük, hiszem évezredes a tapasztalat, hogy' különben a kutya ise áll velünk szóba: ez logikus és kíméletlen kényszerűség. - De hogy 3D
