Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - Molnár József: A másik kapu (elbeszélés)

Szóval ott (hagytam aiblba, hagy hallgattam.

— Nam akarok tolakodó lenni - folytatta Líitz mindössze szeretnem egy bizonyos dologban meghallgatni a véleményét. Ámbár ha zavarom ... - Ez a félmondata is igen sablonos volt. Egyik ‘lábát átfektette a másikra. Esze ágában sem volt magamra hagyni. - Tudja, váram ellen való a felületesség, és örülök, hogy olyan megfontolt emberrel ismerkedhettem meg, .míiint maga. Aztán ha már ibollhányi ügyekkel vesszük igénybe kömyezetüák türelmiét, akkor vessitk-lhány>jiuk meg velük az életbevágóikat is. Nem árt, ha meghallgatjuk bizalmasunk véleményét. Nincs igazam?

— Kétségtelenül.

— Nagyon jól mondja: iklétségtdlemül. Ha meg nem sértem, hány éves? - Megmondtam, pontosan mennyi idős vagyok; erre biccentett. - És akart már maga öngyilkos lenni?

Megmondtam őszintén, bogy nem akartam. Diákkoromban egyszer eszembe jutott, mint általában a fiataloknak. De csak futólag és határozatiamul gondoltam rá, mint egy távoli »amerikai rokon teljesen bizonytalan segítségére. - Ez az, igen, jól mondja: csak általában szokott az ember rágoindolni iha baj éri, és nem konkrétan. Aki pedig így tesz, az nem viszi semmire. Azt vegye figyelembe, hogy olyan ember ül most maga mellett, aki ezzel az üggyel kapcsolatiban már a legapróbb részletkérdéseket is elintézte magában. Egyedül a végrehajtás »módijában nem tudtam még dönteni. Súlyt helyezek arra, hogy egyéniségemhez illő stílus legyen a végrehajtásiban. Nem tud véletlenül egy jó módszert?

E (kérdésnél már eltűnt hetykesége. Könyörgő reménykedés koldult szeméből. Bármennyit is gondolkoztam, neim jutott ,értelmes tanács eszembe. Mondtam már, hog^ nagyon zavar, ha beszélnem kell; »társalgás köziben sosem voltam találékony. Különben is, a kérdés váratlanul ért.

— Esetleg vonat alá feküdni. - Ezt hosszabb szünet után tanácsoltam. Már »azalatt, amíg kimondtam, szégyenkeztem, hogy ilyen »közönséges, és bárkinek eszébe jutó dolgot tudtam csak kigondolni. Rögtön fölényessé vált megint.

— Magának nincs kápzelőereje. - Felkelt a pádról, »köszönés »nélkül otthagyott.

Üldögéltem tovább a ,pado»n - ákkor már háttal a Napnak, és neveletlenségnek minősítettem távozási »módját. Mindez körülbelül négy héttel ezdlőtt történt. Közben látták egymást a pavilonban, a parkban vagy a tiévéiszobában, de »nem (szólítunk egymáshoz. Azt éreztem, kerül; azzal a vonat alá fdkiwés»s»el »szereipdlhettem le előtte. Egy Lajos nevezetű, hangosan és sokat imádkozó emberrel kötött barátságot. Megfigyeltem, hogy a park csendes részeim gyakran voltak bizalmas tárgyalásiban. Anélkül, »hogy figyelmet lekötő problémáim lettek volna, a négy bét alatt öngyilkossági »szándéka kikopott emlékezetemből.

Tagnap ebéd után fülledtnek »éreztem szobámat és lementem a parkba. Egyedül kóvályogtam a tűző »napsütésben, és kedvemre való árnyékos padot keresltem. Nam találtam eléggé kányelmosinek az idegien padot, de arra sem tudtam rászánni imagam, »hogy visszamenjek az épületibe. Arra figyeltem fel, »hogy a zenepavilon felől Lítz siet egyenest felém.

— Jöjjön csák, jöjjön! Itt a nagyszerű alkalom.

— Milyen alkalom?

— Abban az ügyben, amiről legutóbb beszélgettünk.

Kiszabadítottam karomat, és szelíden felvilágosítottam, hogy rosszul emlékszik. Én nem »alkarok öngyilkos lenni. Ilyen ígéretet nem tetteim »néki, és ha ő ilyesmit értett szavaimból, csak arra »gondolhatok, hogy nam figyelt ,rám kellő figyelemmel.

Türelmetlenül hallgatott végig, többször át ákarta venni a szót, de ez egyszer nem hagytam magam. Végül is mentegetőzni kezdett, ö csák »elkísérésre »gondolt, és biztosított, hogy »nem sodródhatok olyan helyzetbe, amély kedvem ellen váló.

299