Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 3. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Losonci Miklós: Kondor Béla művészetének hivatása

'hosszú vad sivatag a tömény”. Olyan gazdaságosság fis jellemzi ezen írásait, meáy épp megírásukkal iktatja (ki festményeiről e másodlagos vizualitást:

„Tündééi, moccanatlan felbőcsorda s mintha megmoccanna. . .

ezüstsávú, szelíd ostor pattint ások sem függtek az égert.”

Erdő „homlokán fekete varjútól!” díszeleg, de fintelllldküuáliis szövevény is megjelenik a zongora negyedik lábáról, és az „ég-halmazon” megpillantott „mértani titkos ábrák” írói, mely képzőművészi hieroglifáinak tartozéka. Olyan mondatokra ik bukkanunk, ami a „Tüntető asszonyok” felületén is megjelenik: „Szürkeszín kabátjaink alatt vér van”. Olykor megegyezik vers és kép palettája, s a színekben felvetett eszmét költői közegben folytatja a fekete és lila szí-n megidézésével (Színes intelem). Humánumot hirdető grafikai sorozatának eszmei feliratát végzi el Majakovszkij emlékének szentelt versében, mikor „Gulliver a Inputárakhoz” című alkotásában ingerülten így kiált:

„Ti bombákon lovagló szivarpumpák,

átkozottgép-gyá'tó fehérköpenyes szemüvegcsorda.”

Tulaj doniképpen művészi karakterének kulcsmondatát fejezi ki, mikor összefoglaló erővel megállapítja önmagáról: „Beindítottam a legszélesebb hangszert titkokra.”

Versei nagy kezdeményezések, melyeknek befejezését festészetére bízza, ezért az igazi szuverenitást a képzőművészet közegében 'éri el - költészete felvonulási terep marad, s elkíséri a grafika és a kép küszöbéig. Verseinek ebben rejlik fontossága, ez a fest- mányiirány meghatározó szerepe, ez ad létjogosultságot a lírai mellékfolyó érzékeny és hangfogosan tiszta és őszinte működtetésének.

Kondor Béla művészi jelentkezése óta évtizednél több telt cl - de a kritika hangja nem változott. A meg nem írt tanulmányok néma fenntartásait a cikkek méltató hangja egyenlíti ki „apokaliptikus veszedelmék elleníi védekező szertartás ”-nalk nevezve Kondor művészetét. A méltató egyneműség egyensúllyá most borult fel, a Műcsarnokban rendezett kiállítás alkalmával. Horváth György a stilánis újításokat hiányolta, és Frank János is arról szólt, hogy Kondor ezúttall nem keresett más inspirációkat, megmaradt saját hagyományainál. Pont ezt kifogásolta erősen PernecZky Géza, aki 1964-es lelkes tanulmányával ellentétben rutint és elnagyoltságot észnervételez az újaibb műveikben, megtorpanást említ. Rózsa Gyula eszmei előrehaladásról 'beszél, de a formavilág fejlődésé: ő is hiányolja.

Vitázom e sommás megállapításokkal. Arira a nyilvánvaló tényre utalok, hogy grafikájának teremtő jellege festményekké érkezett, e közegben Kondor Béla megerősödött, s teramteäkorszakainak idősíkjai hosszabbak, mint a türelmetlen kritika igényli. Mindazonáltal ezen írások is jót akarnák, ösztönzik nagyobb teljesítményeik kitűzésére és megvalósítására, s e szubjektív tendenciában Igazuk is van, nehogy meg- dltégieidjiQn a festő eddigi magaslataival, ismétlés helyett merjen zuhanni, hogy még! magasabb csúcsokat érjen el. Lehet, hogy ez ibiátus vagy ciklikus kilengés formájában valósul meg a jövőben, de valószínű, hogy a fejlődés iránya .most már a szívós szervesség, amelyről Szíj Rezső tett említést a Jelenkor-ban közzétett régebbi cikkében, lényegében e türelemre int Németh Lajos is. Kondor művészetének alapos ismerője, aki joggal látja a kondort világot, annak szövevényes egységét a „középkori fcatad-. ralisok enciklopédikus univerzalitásához” mélitónák.

Igazi értékeit abban (mérhetjük le, hogy'- kizárólagos anyanyelve a képzőművészet, minden kettős iműfajúsága ellenére a festményen semmi irodalmi midllékíz nem érezhető,

266