Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - Várhelyi József: Nem lehet szabadulni (elbeszélés)
VÁRHELYI JÓZSEF Nem lehet szabadulni- Ha kinyújtom a kanom, és nem remegnek az ujjaim, nem vagyok ideges. A férfi a szoba közepén állt, a függöny mintáin át szüreimlő (vörös alkonyatba bámult. Behunyta a szemét, a karját előrenyújtotta, de mintha nem is az övé lenne. Idegenül, súlytalanul lebegett előtte, ujjal végtelen messzeségben meredeztek tőle, & valami halk vibrálás kötötte össze őket az agyával. Nem mert felnézni. Hatra itthon vagyak . . . legkésőbb hatra itthon vagyok . . . egész biztosan itthon vagyok. A kályhába be van készítve, csak el kell gyújtani. És várj, nagyon várj . . .- Nyugodt akarok lenni. Nem vagyok ideges és nem félek. - összeíráséit fogsoráról szinte pattogott a zománc. Sajgó agyában autó ajtaja csapódott egyszer, tízszer, idegtépő kis szünetekkel, távolodó motorzaj rezgett az idegeiben. - Halludnálok - gondolta, s ettől valami süket félelem töltötte meg a koponyáját. Hűvös, puha érintésre pattant fel a szeme. Még látta a lepergő szirmokat, amelyek reszkető ujjaitól hulltak alá a váza fonnyadt rózsáiról. A hóna alól hideg csepp gurult végig a bordáin. Még nincs késő. Még van tiz perc. Tizenöt. Esetleg harminc . .. . . .Ugyan, csacsi, csak nem gondolod . . . Nincs abban semmi, kollégák között vagyok. És nagyon szeretlek . . . A fonnyadt rózsáknak hirtelen savanyú borszaga lett. Megborzongott és a vakuló ablakhoz lépett. Az a kínzó érzése támadt, hogy hátul az agyában valaki számolja a másodperceket. A sötétség állt, mint a fal. Máskor áttetsző volt, lágy és jóságos. Most mély, kemény és gonosz. Az emeleti lakásban kigyulladt a villany. Az ablak sárga négyszöge az udvar kövére hussant. Hatalmas macska osont át a világos négyszögön, s mielőtt elnyelte volna a sötétség, fdlbámulk az ablakra. Gömbölyű fejében két kerek lapocska izzott. Nézte a macskát. Olyan, mint az a rengeteg sötét ott a fányudvaron túl. Mit akar? Mire vár? Harmincnyolc, harminckilenc, negyven . . . Rá kellene gyújtani. Hátranyúlt az asztalra a dobozért. A szoba már teljesen sötét volt, csak az ablakon berezgő fényeik sápadoztak a tárgyak élein. Az asztal sötét lapján viaszois-halottan heverték a rózsaszirmok. Ági majd gyengéden összegyűjti őket a bal tenyerébe, gyöngyház fényű mutatóujjával megbökdösi, elrendezgati őket és tűnődve, lassú menetben kiviszi a konyhába, aztán kurta mozdulattal lesöpri a hulladéktartóba. Ilyenkor épp oly rettenetesen zárt és távoli, mint amikor . . . Autó búgott el a ház előtt. Mintha megállt volna. Agyában megszűnt a számolás. Ettől akkora csend lett, hogy beleesem dűlt a füle. Semmi. A motor újra felpörgött, és vékonyodó búgássail elröppent. . . .mint amikor részeg. io
