Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Gyuritza Klára: Sárközi György
Sárközi György (1899-1945) „Sárközi György neve nemcsak egy költőt jelent, hanem egy magatartást is.” (Illyés Gyula) A megemlékezéseik koszorúi magas csúcsokon szeretnek díszleni, ahol jól látszanak. Sárközi György koszorúja nem tartozik ezek közé. A Nyugat)ban jelentkező fiatal költő érdekes, szuggesztív egyéniségére meghökkenten figyeltek fel az írástudók. Mintha maga akarna lenni egy évezred krónikása; a tér és idő nyűgétől független, örök emberi konfliktusok krónikása, akit földi erő semmi, csak az égték hatalma köt. Az önként vállalt nagy feladat nem egy fiatal ember ifjonti hősködése; születetten kollektív énjét szeretné az emberiség, a nemzet nagy közösségében minél hasznosabbá, értékesebbé tenni. Ügy érzi, mennél nehezebb feladatot vállal, annál nagyobb szükség van rá. A fiatal Sárközi egyéniségének talán leglényegesebb vonása ez a sóvárgó szeretet az emberi közösség iránt. Első verseskötete 1926-ban jelent meg Angyalok harca címmel. Kritikusai kifogásolták, hogy túl bő ez a kötet, a kevesebb több lett volna. A fiatal Sárközi is a „szépség koldusa”-1ként indult, mint József Attila, de társadalmi problémák nem zavarták horizontját. Sárközinél a tökéletesség, szépség utáni vágyakozás egy egységes, idealista világkép szerves része. Létének legfontosabb problémái filozófiai-etikai síkon jelentkeznek. A természet zárt rendjébe teremtett ember nyitott, kibomló, alakuló egyéniségének konfliktusait éli át Vajda János-i mélységgel és érzékenységgel. Valamennyi felvetett kérdés mögött erkölcsi mag sejlik: a lét értelme a „homo morális” „mindhalálig” ;hű képviselete. Az egyén magárahagyatottságával szambán keresztényi testvérszeretetet hirdet: „Testvéreim, milliók, elhullott magvai egyazon kalásznak, Élők és élni fogók és mind, mind halni fogók: szeressétek egymást!” (A szeretet himnusza) A kétségek közt hányódó, isten igazságáig eljutó, emberek szeretetében hivő fiatal egyéniség mindig önmagát adja. Bár hibája néha a túldíszítettség, verseiben a magyar nyelv remék ismerőjének mutatkozik. Költői nyelvének legnagyobb minőségi változása azonban a népköltészet felfedezése a maga számára: ,,- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhafoltál.” (Virágok beszélgetése) Ám a költő reneszánsz harmónia-természetszeretete mérlegét minduntalan félrdbiillen- ti a fokozódó belső nyugtalanság és a múltba való visszavágyódás nosztalgiája. „Nézd, kedves, mint százemlőjű Diána áll bús dagadással Az almafa s ágai rogynak a sárga gyümölcsök terhe alatt;” (Fölfelé) 8j
