Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Z. Szabó László: Razglednicák két hangra
szete, főleg Hieronknus Bosoh képei a Razglednicák i., Razglednicák 3. darabjában. Az eddig használt megszemélyesítések, hasonlatok, jelképek, metaforák. Mindez azonban egyre tömörebben, a nyelvi eszközök puritán fegyelmével. A Razglednicák első darabjában ugyan még megtartja versszerkezetónek eddig megfigyelt összes jellemző vonását. Ez a vers is az őt körülvevő valóság képével indul: „Bulgáriából vastag ágyúszó gurul.” Ezt a valóságot éppen borzalmas volta következtében egyre inkább irreálissá változtatja, szürrealista látomássá fordítja: „torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.” A valóság változik itt kozmikus látomássá, Bulgária kifordult emberi világa így tágul a világmindenség értelmetlen összevisszaságává, a „sörényes ég” Van Gogh-i látomásokat asszociáló képpé. Egyre fokozódó dinamikát rejt ez az első négy sor. Hiszen igéi a lassú mozgást jelző „'gurul’’-tol az egyre intenzívebb cselekvést kifejezőik hordozóivá válnak: dobban, lehull, torlódik, hőköl, szalad. Mivel itt már a pusztulás utolsó fázisának ímegfogaknazása történik, érthetően a vertikális irány is eltűnik a versiből, helyette minden a horizontális síkra mutat, sőt lefelé irányuló vonalat képvisel. A sarkaiból kiforgatott világból csak egyfelé fordulhat a költő: a kozmikus értelmetlenségből a már teljesen eltávolodott feleséghez, Fannihoz, az „állandóihoz” e mozgó zűrzavarban, laki az eltávolodás következményeképpen csak „tudata mélyén fénylik”, aki megfoghatatlanná változott, elérhetetlenségbe távozott, mint a magyar szerelmes versek utolérhetetlen hősnői, ihletői, ideáljai, mint az Annák, akikhez a hagyományos költészet idejében még lehetett „profán” litániákat írni, akiket ki lehetett az impresszionizmus stílusirányzata idején vetíteni a természet végtelennek tűnő képi világába, akiknek ibe lehetett járni „termékeny testük tájait”; de akiket „e mozgó zűrzavar” világában már elérhetetlen messzeségbe taszított a könyörtelen valóság, akinek már csak „angyali képe” rémlik fel, aki a maga tisztaságában és boldog világában fel sem foghatja a borzalmakat, pusztán „értetlenül” csodálni tudja. A vers második része, az 5-8. sor mint a zűrzavarba bevillanó csoda jelenik meg. Az egyre fokozódó 'dinamizmus hirtelen mozdulatlan nyugalommá változik, ezt fejezik ki a csodálkozó angyalimotívum, az igék és a hozzájuk járuló mód- és állapothatározók mozdulatlanságot jelző értelmezései. És ez teremti meg a nyolc sorban iazt a fe- szültséset is, ami a két rész felfokozott ellentétéből táplálkozik: a mozgásból és a mozdulatlanságból, a létezőből és a n cinlétezőből, a valóságból és az irrealitásból, az idő és az időtlen, a mikrovilág és a mákrokozmosz ellentétéből. A Razglednicák első darabja az utolsó „nagy kalandja”, alhói ezt a kettős létet még át tudja élni. Az ezt követő versek a valóságos ,,erőltetett menet” során készülnek. Ezek már olyan beszámolók, ahol a konkrét nyer teljes uralmat a költeményben, áhol az eltávolodás, ami a Hetedik eclogával indul meg költészetében, ismét visszatér a társakhoz; az egyén, aki a saját kínját - fizikait és lelkit - akarta csak megónekelni, megőrizni a világ számára, isimét feloldódik a nagy közösségben, hiszen velük együtt lép, velük együtt lélegzik, együtt kell átélni szenvedésüket is, amikor odazuhan a tar- kónlőtt társ mellé, először talán azért, hogy átérezve a pusztulás kínját, számot adhasson a majd bekövetkező saját sorsáról. Az utolsó három Razglednicából már eltűnik minden és mindenki, csak az őket körülvevő borzalom: a jelenlévő háború és a mellette lépdelő halál marad csak; a „halált virágzó türelem” ideje, a közelgő „tarkólövés”. Ami a kikerülhetetlen véget jelzi a Radnóti-versekben, megjelenik az Ámos-raj- zokon is. 1944-lban, annak második felében keletkezett minden grafikája erre utal. Ezekben az utolsó alkotásaiban az őt körülvevő szörnyűségeket egy apokaliptikus látomásban fogalmazza meg. 80
