Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Bertalan Lajos: Eladott nemzedék

mát, három napi hideg élelmet és egy váltás fehérneműt magával vinni. Engedélyezték a leventepuskák kivitelét is. A parancs megszegőivel szemben 'katonai bíróságot helyeztek kilátásba. Felmentést csak az kaphatott, aki azonnal jelentkezett a Hunyadi hadosztályba. Mivel ia középiskolákban már régebben megkezdődött a téli szünet, a falusi leventeegyesületak fiataljaival együtt a gimnáziumok, kereskedelmi iskolák, tanítóképzők és a polgári iskolák diákjai is megjelentek a gyülekező helyeken. A győr- sövényházi „zászlóalj” Lébénylben éjszakázott, s január elsején tovább indult Mosonmagyaróvárra. A kisváros ezekben a napokban szokatlanul élénk forgalmú volt, katonai teherkocsik, menekültek járművei, honvéd menetoszlopok, leventeszázadok kerülték egymást végeláthatatlan soriban a Mosont Óvárral összekötő széles országúton. Szigetközből is ide érkeztek a leventék, s létszámban velük gyarapodva két nap múlva, 1945. január 3-ián Hegyeshalomnál átléptük a magyar-német határt. A havas műúton semmi jele nem volt a két országot elválasztó vonalnak, s játékból magunk húztunk barázdát csizmánk, bakancsunk sarkával a hóban.

Hozzávetőlegesen sem tudnám megmondani, hányán lehettünk, amikor több kilométer hosszú menetoszlopunk bekanyarodott az első osztrák faluba, de az bizonyos, hogy győriek, köztük egykori polgárista osztálytársaim is akadtak a soriban. Nickelsdorf, Parndorf, Grammat-Neusiedl, Heilingenkreutz, Kirchstetten, majd egy nagyobb gyalogtúra után Böheimkirdhen pajtáit, istállóit, iskoláit özönlöttük el, megmászva a behavazott hegyeket, doiúbokat, átkelőket, gyönyörködve az osztrák táj csodálatos látványában, (ha bakancsunk éppen nem törte a lábunkat), mintha békés gyalogtúrára indultunk volna. Első halottunk - ha jól emlékszem - Gramlmat-Neu- siedl főutcáján esett el. Gábriel Feri, egykori osztálytársam pesti unokaöccse volt a fiú. Egyik társával úgy szórakoztak, hogy üres töltényhüvelyt raktak a puskába, azt csettegették egymásra. Véletlenül az egyik töltényhüvely nem volt üres.

Csikorgó hidegben vagonírozták a Böheimkirchen környéki leventetáborok legénységét a Sankt Pölten-i vasútállomáson. A marhavagonokba szalmát terítettünk, éjszaka mégis lefagyott a pokróc a padlóra. Ügy utaztunk át Becsen, hogy a városiból semmit sem láttunk. Csak másnap, a csehországi Eger környékén láthattunk valamit a világból, legelőször két csillogó testű repülőgépet a magasban, s hallhattuk a szirénák üvöltését, s e jelekből ítélve rájölhettünk, hogy helyzetünk semmit sem javult. Sőt. Braunschweig teherpályaudvarára érkezve, s onnét a repülőtér irányába gyalogolva kezdett elpárologni belőlünk az a halvány kalandvágy is, ami - minek tagadjuk - indulásunkkor még pislákolt bennünk. Iszonyúan letarolt házsorok, bombatölcsérek százai, posztóba csavart lábú, bekötött fejű orosz asszonyók csákánnyal az országút mellett (lövészgödröket, fedezékeket „ástak”) látványa jelezte, hogy vége a kalandnak. Néhány nap múlva az utolsó magyar őrmester és tizedes is magunkra hagyott bennünket. Tíz pengőt adtunk nekik s néhány sor üzenetet, vigyék a lapot az első hazai postaládához, dobják be, hadd tudják meg az otthoniak, hol vagyunk. Attól kezdve a Wehrmaoht kezében voltunk. Eladtak bennünket, megkérdezésünk nélkül, simán, észrevétlen. A vevők arra sem méltattak bennünket az első napokban, hogy alaposabban szemügyre vegyék a társaságot. Egyetlen dolgunk az volt, hogy -reggelenként felsorakoztunk a repülőtér kifutójához, összékapajszkodtunk teljes századszélességben -s lassú lépésekben tiportuk a havat a felszálló gépek előtt.. .

56