Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Dénes Zsófia: Sárga ház

lem, idegsérelam. Majd pedig fordítottja: a mostoha anya. Ki tarthatja számom? Igen, az dkosnézésű doktornő, akii [beszélget velük. De ő — mélyen hallgat. Van olyan — hát az igazán beteg — aíki nem tűri a külvilágot. Itt megvan békén és megtűr mindönkiit, mert itt mindenki „beteg”, de az „egészségeseket” gyűlöli. Itt szívesen dolgozik, segít a takarításban, mosogatásban, önként — de kint a világiban, egyhelyben ül, egy szót sem iszol, csak gyűlöl, amit merev tartása, arca ma is elárul. A kapu előtti pádon mellém ül egy asszony. Ötvenéves forma. Jönnek értem, megyék haza, meggyógyultam. Ügy jöttem ide be, hogy karom-lábam reszketett, egy bögrét nem tudtam megfogni és most - tetszik látni — semmi [bajom sincs. Áldott ház ez, ál­dott, én mindig áldani fogom. Egy falusi néniké sétál egész nap a kertben az ő kis tarka ingpongyoláj álban. Kö­zelebb lehet a hetvenhez, mint a hatvanhoz. Véle rosszul bánt a lánya meg a veje és ő kútba akart ugrani. De mikor a kút fölé hajolt, meglátta a víz tükrén, hogy ott már van egy másik ember. Hát csak nem ugorhatóik a más ember fejlőre? és elmentem meg­kérdezni a tanácselnököt, hogy most már mit is csinálják. Azóta itt van, ezt csinálja, és megbékélt. Igen, itt jó, a kioszt olyan igazi házi és most már sohasem éhezem. Ke­resztültotyog az úton kórházi papucsban egy másik néniké. Zöld karton ingruha, kék kötött kabát, szorosra hurkolt fejkendő. Felém jön, dudorászilk, motyog. Gyufaszál karja, lábszára meg-megránduil, mintha lengve táncolna, szegény. Valamit mond ne­kem, cőrnavékoiny hangon, úgy hallom, mint a imacSkainyávogást. És egyszerre, a fej- kendő ráncai közül, meglátom az arcát. Nem emberi arc — vámpíré, a középkorban elégették volna. Boszorkány. Goya szörnyei jutnak eszembe. Elmenekülök. Annamária legfiatalabb nővérhez, vigaszt keresek szemében. Igen, mondja ő — akit az agyérelme- szesedéses öregeikhez osztottak be, a néni italán a legsúlyosabb betegünk. Nincs magá­nál, de ártalmatlan. Alföldi faluiból került ide, csak nővére van, az tyúkketrecbe zárta, alig etette. Valaki följelentette, így került hozzánk. Mi tartjuk, persze, szegényt, mert hová is menne? És magának Annamária van hozzájuk türelme? Van. És szeretem is őket. Annamária orvos lesz, tovább tanul, esti tanfolyamra jár. Azt mondta: „szeretem is őket”. Ezt mondhatná az egész ház. Mert itt föntről lefelé mindenki így gondolko­zik és cselekszik. Eszembe jut nagy Jászai Mari egy mondása: — Miért a rántottleveshez meg a padlósúroláshoz is szív kell. Igen, kell. Belé kell adni mindent, amit megkíván. Hazafelé. (Szabó Emil foloja.) ) 3°

Next

/
Thumbnails
Contents