Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Dénes Zsófia: Sárga ház
köpköd és vakít és elsorvasztja kertem növényiek. Rémülten zártam be a terasz felé ajtót és ablakot — még akkor, kánikuláiban. Bamienékülítem a szobába, levegő után kapkodtam, a szivem megbolondult, szurkait és szúrt, s én egyre csak kiáltoztam: — Oxigént! Oxigént! Félreértés ne legyen, nem az ajtó előtti lángra vágytam, hanem arra, ami a levegő alkatrésze, ami éltet. Mert az fogyott el számomra vasbeton házunkban ilakásomlból. A ház felállványozatt frontján ugyanis az épülotmáziodák lezáratták velünk vastraverz átfestő munkájuk idejére minden ablakunkat. Sőt a kitűnő szakmunkások be is ragasztották az ablakkereteket, hogy jól dolgozhassanak. — Oxigént! — ordítottam ihalálverítékkel és megjött az idegrobam és a szívroham. Szégyenlein, így volt. Lehet, hogy az egykori úton, miközben magzatiból csecsemő lettem, akkor fulladtam így ’öl. És hogy az .a régi rettegés került traumatik.usan felszínre ezzel a külső támadássál. Okos és boles idegorvos barátaim épp elég okot láttak összeroppanásomban, hogy beutaljanak egy szépséges sárga házba. Hogy szépséges-e? Gyönyörű! Volt kastély Budapest zöldövezetében. Főorvosi szobája, az egykori gazda könyvtára: múzeumba való ereklye. (Kímélik is.) De minden barokk ívű ablaknál és Napóleon-kori kályhájánál (nem az működik, hanem központi fűtés) szebb és -ellbűvölőhb igen öreg kertje az ősi-ősi fáikkal. Öreg fák, szerelmem. Istennek nála, ott nem halnak meg „állva a fák”, hanem élnek és egész nap zúgják, hogy os-ermely-áztatta talajukban jól érzik magukat. Nagyon magasra nőttek, fajtájuk ritka, nemes és sokféle - lucfenyő, tiszafa, tujafa, jegenyany-ár, tölgy és bükk, ezüst nyírfa, gesztenye. Tövüknél gazdag burjánzás: magasra nőtt szőnyeg. Ülök királyi birodálmukban és nézem őket, nézem. Nem volt oxigénem? Abba diliztsm bele? Nos, itt van! Mellre szívóim és boldogság tölt el. Igen, ez nemcsak orvosságom, de bizony tisztára kábítószerem is. És hát az élet! Az emberi burjánzás, almi itt körülvesz, azt sem hagyhatom ám ki nagy élményeim közül. Sárga iház, „dili’Lház, de nem ön- és közveszélyes beutalt lakókkal. Ide ők kezelés után kerülnek lábadozásra vagy utókúrára. Egy okos tekintetű fiatal orvosnő valamelyik kerti asztalnál négyszemközt hosszan beszélteti őket. Hogy milyen kezelést kapnák még, azt nem látom, nem tudhatom, de szinte valamennyi -ragaszkodik ittlétéhez. Csupa nem-protekciós személy. Milyen öröm, hogy ezt tapasztalom. Ez a szép darab föld, ez .a mindennél ritkább sziget — ezért is -áldott nékem. Csupa szerény vagy szegény sors kerül ide. Munkásas-szomyok, mesterifeleségek, gyád lányok, -parasztnénikék. Az egyik nem viseli el, hogy ötvenéves lett. Tetszik tudni, a változás. Florinonzavaraim vannak. Meg akartam hálni. Ó, itt sokan vannak így. Meg akartak (halni, ha nem is mondják csak úgy el. Én a szekrényben tartogattam a sósavat. De az uram rájött. Sósavat, kedvesem? Tudja, hogy az milyen szörnyű szenvedés? Kiégeti a száját, a nyelőcsövét, a gyomrát. És nem hal belé, csak nyomorék marad tőle. Eszébe ne jusson! ... Nem jut eszembe. Már vágyom haza. Nagyon jó uram van, meg a kislányom tizenöt éves, nagyon szeretem. Tanárnő akar lenni, mindig a könyveket bújja . . . No lássa, ímennyi jó van az életében. Mennyi öröm. Erre gondoljon -mindig, otthon is. Igen, valamennyien vallják, a legtöbb, aki idekerült, meg akart halni — de már nem akar. Kevés újonnan jött ül még lehajtott fejjel, bezárt arccal. Az egyik tizenhatéves lány-asszony férjnél volt, az ura félév után elhagyta. Egy nagyon fiatal gyárilány egész nap fel-alá járkál a kertben, ő fiút szeretne, állandót, nem kalandot, mint .eddig, de neki még nem -akadt megmaradás. Egész nap lesi a postát, cs-ak éppen nem jön levele. Másik lány azt mondja, nincs apám, csak -nevelőapám, azzal volt bajom. Sok helyen fordul -elő nevelőapa — igazi helyett — és sóik miatta a bonyodalom. Lelki sére
