Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Balla Zsolt: Bábel (vers)
Füsttel-fodros játyol borítja nagyanyám, harminckét tőr forog. Halálnak agyarán libapehely foszlik, döglenek a ludak, kocsikból kitörnek rozmaringos rudak. Sisakos rózsafák páncél nélkül fagynak, csipkésre vasalták kengyelét a fagynak, csúszik, ágaskodik, deret köp a földre, sörény-csigát rázva hempereg hörögve. Vérrel teli lopó bögye a kakasnak, füle fehér sásként gőzöl a vadaknak. Odvas kristalytörzsre hajolnak az ágak, gyertyákat gyújtanak szárnyas nagyanyámnak. BÁLLÁ ZSOLT Bábel Kissi ác voltam, és a pékeket dobáltam kaviccsal, de nem dobtak vissza sohasem. Bizonyítványokat kaptam, rossz bizonyítványokat és oltási bizonyítványokat. Összebogoztam a függönyrojtokat, ordítva kellett bocsánatot kérnem. Kérdőíveket töltöttem ki, kétszer mindegyiket, mert először mindig elrontottam. Jegyeket váltottam, villamos-, mozi- és ebédjegyeket. Fényképeket láttam, sok-sok egyforma fényképet, autóversenyző a vállakon, egyik kezében serleg, másikban virág. Kutyák ugattak meg, kóborló kutyák ugattak meg engem is, mint másokat. Kém olvastam el a klasszikusokat. Sok fekete karszalagos embertől szerettem volna megkérdezni, hogy meddig gyászolnak még. Az ágyamon feküdtem és a szemközti falon hosszúlábú pók mászott sarokból sarokba. A huzat csapta be az ajtót, de a huzattal együtt mindig bejött valaki, azt hiszem, Huzat úr. Szétroncsolt villamosokat láttam, amelyek összeütköztek, és amelyeket fölborítottak, külvárosi, lepattogzott telkeken láttam. A teherpályaudvarok füstjébe burkolóztam. A hátamon feküdtem, magasfeszültségű vezetékek rohantak el fölöttem, amikor beértünk a városba, a házak majdnem rámomlottak. Téglát hordtam és deszkát, papírbálákat, a hátamon is nyomot hagytak, nem tudok mást, téglát hordtam és deszkát, papírbálákat. . . Hidegen néztek rám a nagy képes magazinok mosolygó, vörös hajú manökenjei. Híreket hallgattam, később zenekari muzsikát, megborzongtam sokszor. Sört ittam, sokat, kiszámíthatatlanul sokat. Belebámultam a sötét olajtócsákba, és egy pillanatra mindent láttam. Tárlatokon jártam, és semmit sem értettem az egészből. Zongoraművész volt, a barátom volt, és eladta a zongoráját. Most itt állok újra, köveket dobálok, de a pékek most sem dobnak vissza. 40
