Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - S. Nagy Katalin: Vajda Lajosról

béri létezés apró átalakulásának érzékeny, gondolkodó, érzelmeiket és érteim« elrendező mesteréiből gomolygó organizmusok robbannak élő, nonfiguratív, szürrealiisztóikius formációik (Szárnyas forma, Rajz baj fonattal, Északi táj, 1938, Figura holddal, Öshegy, 1939). Éhben a tér nélküli, szinte a mlindeniség (vagy végtelenség) megfoghatatlanságában rezgő formahalmazban megkövült madarak, szörnyök, a .megszületés előtt pusztulásra ítélt lények, fogalmilag dehogy is visszaadható apokaliptikus irtózat. Burjánzó rostok, gotmlbaszerű tdlevényök, mindent elpusztító, rothasztó, rákos szövetek, duzzadt kötegek és merev, mozdulatlan, élettelen, szervetlen •anyagok. Talán jeleik is, hieroglifek is, talán még hang-, szótöredékdk is a csontvázhegydk, a kiapadt tengereik, a sziklás tájak fölött. „Felettünk fú a förtelmes halál” - Iköztlü még utolsó mondatként a sorstárs Radnóti. És ilyen tényszerűek a Vajda képek is, fehérek és feketék a megsárgult papíron, iszonyatot közlők, de megszerkesztettek, furcsa módon jobban, mint bármikor az életmű létrejöttének egy évtizede alatt. A művész a halált is következetesen megépíti, szerteszaladni, ugrani klószülő vonalain is uralkodik, a görcsbe ránduló, lidérces formákat is plasztikus ritmusba kényszeríti, mert a festőnek a megjelenítés módjával irányítania kell az asszociációkat, 'hogy a Végzetesnek llátszó szerencsétlenség ellenéiben is a nézőben megsejtesse egy újfajta harmónia megteremtésének lehetőségét ■vagy inkább szükségességét. Kállai Ernő írja Alkotás Művészházd>eli emlékkiállításakor- „senkii sem értett nálunk úgy, mint ő a vonalak lelki életéhez, kifejező erejéhez és a bennük lappangó képzettársítások bonyolult szövögetéséhez”.

Vajdát 1941-ben munkaszolgálatra kényszerítik, laz irtózatos élmények elősegítik betegségtől, éhezéstől amúgyis lerobbant szervezetének végső összeomláséit. Barátai rendezték első kiállítását 1943-ban, majd az Európai Iskola néven csoportosult társaság 1948-ban. 1962-ben Párizsiban fedezték fel újra, majd 1966-ban Szentendrén, 1968-ban újra Párizsban. 1969-íben Székesfehérvárott volt első, valóban nagyszabású, festészetét a magyar képzőművészetben helyére tevő kiállítása Körner Éva értő, az életművet elemző rendezésében. Ezután figyelt fel szőkébb pátriája is, Zalaegerszeg, majd Nagykanizsa, az avantgarde művészetiben egyedülállóan eredeti festőre. Hatósugara így bővül lassan a iszákmabeliektől, az ő útját követőktől a közönség felé is, remélve, hogy sajátos képi eszközei elősegítik az új vizuális (kultúra térhódítását.

S. NAGY KATALIN

451