Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - Polnauer György: A leszámoló (elbeszélés)
Megnyitotta a 'melegvíz-csapot. Ahogy zuhogott rá a víz, eszébe jutott az első nap utáni földes. Nézte az 'embereiket és olyan érzése támadt, 'mintha a bőrük alatt is le akarnák mosni magúikat. Úgy tisztálkodott mindenki, 'mintha a másvilágra menne. Most őt is ez a furosa érzés fogta el.- Lemosom magamról >a bányát örökre - morogta. Többször egymás utóin mély lélegzetet vett és megfeszítette a tüdejét, úgy' érezte, a tüdeje teljesen ép.- Én már miam kerülök ki a fatelepre, mint az öregeik a 40% szilikózisukkal. Annyi szent. A bőre alatt rohad itt az amJbar - jutott eszébe és ettől egy kicsit elkedvetlenedett. Hirtelen, mintha szótfoszlott volna miniden gondolata ... A fücdős élzárta a meleg vizet. - Az anyáddal szórakozz - 'akarta mondani. - Utolsó nap, nem érdekes - morogta végül félhangosan és a törülközője utón nyúlt. Az üzemvezetővel a folyosón találkozott, és amíg föléntefc a lépcsőkön az irodákig, gyorsan elmondta, mit iákar. Az üzemvezető arcán látszott, hogy fáradt, most jött foil a bányából. Netm is nagyon figyelte a bányász szavait.- Szóval nem tudja már ledolgozni ezt a három napot - kérdezte, és a választ meg sem várva, az ajtófélfán aláírta a (kilépőjét. Ott állt az ajtó előtt, és nem tudta, hirtelen hova menjen. Erre a gyors sikerre nem számított. A következő másodpercben azonban már egészein tisztán érezte, hogy' már nem tartozik a bányához. Ahogy ment lefelé, futár nem érdekelte, kivel találkozik. Az irodisták közül osak a kel lemos arcoknak! köszönt. Az eligazító teremben megállt. Innen indultak minden műszak előtt. Itt dőlt el, hogy ki melyik csapatra kerül . . . Körbepillantott a csapatokat jelző táblákon. A takarítónő most kezdte leszedni az apró kis fiémtófbiálkiat. Nézte a kéziét, a csák egy pillanatra felvillanó számokat, 305, 486, 109, ahogy jötték élő ia márkák alatt rejtőző arcok, úgy fokozódott benne a harag. A takarítónő levette az utolsó csapat márkáit is és a dobozt ledobta maga elé a földre.- Ki kéne takarítani. Olyan koszt hagynák magúik itt minidig.- Nem mi hagyjuk a koszt, hanem a bánya. Nékem ugyan isemmi közöm hozzá, de imagát ezért fizetik . . . csókolom.- Engem nem koiszvaikarónak vették föl, ha tudni 'akarja. Maga meg egy. ..- Ccc... Jaj, maga is (biztos a rádiótokdetésre jött, minit az a sok birka, aki a főnök előtt várakozik: „Nincs szakmája? Nincs lakása? Jód akar keresni?” .. . Vi- lágröhej! A takarítónő megállt és a söprűjére támaszkodva azt mondta:- Ha magának ennyi esze van, akkor mii ia francnak van itt? A férfi szídmét gyűlölködően összehúzta és szinte a foga között szűrve a szót odavetette;- Megálljon! Ein már nem vagyok itt. Nem látja a papírt a kezemben?!- De mikor idejött, azt hitte, hogy majd az áblakon szórják a pénzt.- A bányán nincs ablák.. . aranyoskáim . és ezt tudtam, akkor is, miikor idejöttem. A takarítónő megigazította álla alatt a söprűt, és a fejével lassan bólogatni kezdett.- Magárnak osak a nagy szája van . . . Megkereste legalább a pénzét? A férfi idegesen megrántotta magán a kabátot.- Nem. De emiatt maga ne aggódjon. 413
