Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - SZEMLE - Rónay László: Megközelítések - Vas István tanulmánykötetéről
súlyozni, hogy ennek vagy annak a művészeti kérdésnek lehet más aspektusa, más megoldása is, de hisz nem véletlenül „Megközelítések” a kötet címe: azt érezteti ezzel is Vas István, hogy szeretne az igazság közelébe kerülni, s aki végigolvassa kötetét, azzal az érzéssel teheti le, hogy az írónak sikerült teljesítenie célkitűzését. Van ezekben az írásokban valami megfoghatatlan, vibráló feszültség, folytonosan izzó belső dinamika, amelyet egyrészt a folytonos kritikusi jelenlét okoz, másrészt az egyszerűsítés vágya: Vas István szeretne mindig a legegyszerűbb igazságok felismeréséhez eljutni, s nem az ő hibája, hanem a dolgok természetéből fakad, hogy ezek is rettentően bonyolultak. E törekvése bizonyságaképp érdemes Kérdések című tanulmányának egyik gondolatát idéznünk. E néhány sor is jelezheti, mennyire nem az egzakt kérdések megoldása foglalkoztatja, ugyanakkor azonban milyen sokoldalúvá válik az az irodalmi jelenség, melyet a maga csupasz valóságában igyekszik megragadni: ,,Mi a forma? Persze, nem a tudományosan esztétikai meghatározása után érdeklődöm, magam is utána tudnék lapozni. De azt hiszem, egy húron pendülök a magyar költők nagy többségével abban, hogy nem szeretek tudományos esztétikát olvasni - sőt, az a gyanúm, ez nem is annyira nemzeti, mint inkább általános költői tulajdonságunk. És ismétlem, nem a forma tudományos meghatározására vagyok kíváncsi, hanem a gyakorlati mibenlétére, arra a közönségesebb és egyben árnyaltabb jelentésére, ami nekünk, közönséges költőknek és közönséges olvasóknak is jelent valamit.” Vas István tanulmányírói módszerére, elveire aligha találhatunk mértékadóbb fogódzót ennél a néhány mondatnál. De mennyi minden van ebben a néhány mondatban! Mert benne van a szaktudományok sokszor életidegen metodikájának bírálata, benne a valóság végtelen tisztelete, s mindez valami ironikus fénytörésben fogalmazódik meg, nálunk szokatlan öngunyo- rossággai, amelyet annyira értékelhettünk A líra regényében is. Kemény is ez az irónia, legalábbis tud kemény lenni, ha a hagyományok védelméről van szó. Ebben a vonatkozásban Vas István nem ismer tréfát. Amikor divat volt műelemzések és mindenfajta igazolás híján a nyugatosok üres formakukúrájáról beszélni, amikor támadói a forradalmiság esküdt ellenségének nevezték Kosztolányit, Vas fel merte emelni a hagyományvédelem fegyverét, és .nem is olyan veszély nélküli fegyver volt ez akkoriban! Szükségünk van Kosztolányira, mondta, és az idő minden vonatkozásban őt igazolta. Szükségünk van a józan tisztánlátásra, a költői tisztaság, igazság higgadt megfogalmazására, nehogy politikusnak véljük magunkat, amikor sematikusak vagyunk - írja más helyen, s most amikor több nemzedék tornyozta körénk a közéleti líra szép épületét, érdemes visszagondolni azokra a hatalmasra méretezett, de kötőanyag nélküli sematikus költeménymonstru- mokra, melyeket minden kis szeliőfuvás köny- nyen elmozdított helyükről. Az az igazán nagyot és hasznosat adó politikai elkötelezettségű költő - mondja Vas István -, aki legiga- zabb erőit mozgósítva a hiteles művészet eszközeivel szolgálja a politikát. S ennek a meglátásnak az igazságát mai tudásunkkal aligha kell támogatnunk példák - negatív és pozitív példák - sorjáztatásával. Ironikus alapállás, ha kell, szikrázóan kemény irónia - ez a kritikus Vas István egyik jellegzetessége. S ezt igazán hitelessé, átéltté, meggyőzővé az a folytonos, személyes jelenlét teszi, amelyik mindegyik írását jellemzi. Ha Watteau-ról ír, bizonyára nem a kor művészetéről elmélkedik, közben különböző szakkönyvek meglátását újrafogalmazva, hanem azt a csodálatos élményét igyekszik közvetíteni, melyet akkor nyert, amikor a Louvre-ban meglátta képeit. S a török költőt, Rusen Esrefet sem az irodalomtörténeti kézikönyvekben megtalálható adatok segítségével hozza közelebb hozzánk, hanem úgy, hogy régi történetet mond el: hogyan kellett volna török költőket fordítania, s hogyan sikerült „eltulajdonítania” Rusen Esref sajátkezű arab bejegyzéseivel ellátott antológiáját. Ezt a kis tanulmányt elolvasva hallani véltem a török költő zengő re- citálását, amellyel hazája költészetét igyekezett megkedvelteim és megmagyarázni Vas Istvánnak, s azóta is keresem azt a gyűjteményt, melyben magyarra fordított versei szerepelnek, hiszen személyes ismerősömmé vált, akit szeretnék versei tükréből is megismerni. Mint ahogy Vasnak ahhoz is megvan a tehetsége, hogy néhány találó vonással olyan megközelíthetetlen „költőóriást” is emberközelbe hozzon, mint T. S. Eliot. Igazi költői tehetség kell ehhez, s olyan tág, minden kis vonatkozásra kiterjedő érdeklődés, melyet már A líra regényében is megfigyelhettünk, s ott is az irónia villódzása takarta el időnként szemünk elől. Az ilyen horizontra aztán természetesen új csillagképek is felúsznak: Saint-John Perse, 382
