Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Farkas Imre: Istvánkeresés (elbeszélés)
hajladozzék a nádszál derekú, ha nem cseperedtek még fel a magunk gyermekei. Szárazságai idők bolond kis harmata, te lány, te asszony, enyhülést tőled várta a kaszás búzakeresztek lábfában vagy esti kaparékszedés után, a falunak ballagva, Zöldellő rozsban, nyártól aszidó érben, fáradt nádasok tövén. Harmaton harsogó pitypalatty is csak a harmadik rend után hallható. Pipafüst száll. A legvékonyabb kötélterítő gyerek - tízéves múlt, ha múlt - hozza má zas kantákban a majori vizet. A reggeli órákban még a közeli tehénistállótól is hozhatja, később csak a bivalyistálló melletti csapból engedett lesz a jó: az hidegebb. Ha messzi a kút, a lajt felhetes vizét isszuk. Ópiumot csurgatunk belé, 10-15 csöppet, nehogy kolera érjen. Ihatunk ezután akár kantányit estig, nem árthat. Iszunk is bőven, hiszen a táblára már S óra tájban rászakad a Nap. „Ki volt István király?” - kérdezem anyámtól. Naponta érkezett ebéddel tikkadt akácok alá. Az ételhordóban leves, a fehér szakajtóba fogott garabolyban tört krumpli levesben főtt széki hússal, tán paprikás kifőtt csirkehús vastagjával. Kenyér melléje, kovászos uborka, kompot. Ha rántottleves jön az ételhordóban és a garabolyban öregbab, félrehúzódva esszük. Apám a tökkáposztát is szereti, ritkán haragos szegényes ebéd miatt. A cséplés már, akár a szekéren vagy az asztagon, de ha a cséplőn vagy a töreklyukban is - könnyebb lesz. Egyedül neki viszi anyám az ebédet, ha ő nem, valamelyik a gyerekek közül szívesen és bizonyosan. Ami megmaradt, az ételhozóé. És mindig marad. Apám csak ránéz az adagra, s tudja, mennyitől lakhat jól, Olykor még a tarhonyás krumpliból is jut haza, szárnya vagy combja nélkül azonban sosem. „Ki volt István király?” Anyám megzavarodik. Okosabbnak képzel magánál, hiheti tán, hogy vizsgáztatom? Nem én, dehogy én, dehogyis... Vizsgázik naponta hetvenöt éve már. Korábban a küzdés, ma a türelem, a magányosok naponta súlyosbodó leckéje a vizsgafeladata. Aki nem adhat, mástól se várjon. S hogy egész élete ajándékozás volt? Megszokták, megszoktuk. A hálánál parancsolóbb a hiány. Keresnie kell már, mi elmegy a háztól; baromfit, jó szót, italnyi vizet, kölcsönkért szerszámot, felesbe kivágott eper fát, friss tojást, tejet, tanácsot, patikajárást, jószívet, látogatást és leveleket... A lélek még egyéni. Azt, ki temetni nem jár, lakodalomba sem szívesen hívják. Attól riad már. Emilt tán elüldögélne, kisütné - menyasszonytáncig — örömös emlékeit, kisütné őket bizonyosan, ha hívnák. Ha szívből hívnák... Ámbár, talán-tán gyanakvóvá lesz hetvenöt évre az ember. A lélek még egyéni.- István király napja? Örült a tót béres a tehénlevesnek. Főzték bográcsban. Utána tánc volt, és az italtól összeverekedtek... Hatvan telén a téesz-szervezés elől az Ikváig futott a békési löszről. Hon maradt apám tán alá nem írja a nyilatkozatot?! Közös a 4 hold, belépni is tán csak együtt lehet?! Alig múlt öt év, magukat szánták, mért nem korábban?! Feledném már a kérdést, hagynám a választ, amikor szólal: „Ö fogta hitre a pogány okai.” 294
