Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - SZEMLE - Simon Zoárd: Mándy Iván: Egyérintő
bár Mándyinak vannak őszinte hívei az olvasók között, sosem tartozott a népszerűek, a divat felkapottjai közé. Vannak értő kritikusai, de általában nem volt szerencséje a kritikusok többségével. Ezek nem láttak mást művészetéből, mint menekülést a jelenből, kispolgári részvétet, passzivitást, különc és keresett érdeklődést az elesettek iránt, akiket az élet a pálya szélére szorított. S ezért úgy gondolták, hogy az író is a pálya szélére száműzte magát. Pedig fontos munkát vállal és teljesít, amikor a kisemberek világát örökíti meg. Amikor az élet számkivetettjeiről it, a szegénységről, akkor a tárgyiasan pontos megjelenítéssel a szegénység ellen küzd, az élet megjabbttásá- nak éthoszával, szenvedélyével ítéli meg az embert rontó erőket. Nem közömbös drukker, nem passzív író, hanem írásaival a délekre, az ember érzelmi világára apellál. Mándy magányos cs társtalan író, mégha fellelhetjük is hatását fiatalabb pályatársai műveiben. De munkássága nélkül valóságunk egésze feltérképezetlen maradna, életműve nélkül csonkább, szegényebb volna irodalmunk, művészi eszközei a hazai próza kifejezési lehetőségeit gazdagítják. Elbeszéléseinek nincs cselekménye (ahogy önironikusan megvallja: „hőseim jönnek, legyintenek, elalszanak”), kevés az elmondható tartalma, de a sajátos atmoszféra, a hangulattartalom közvetíti a jelentést. Stílusának legjellemzőbb - a filmtechnikától tanult - sajátossága a végletes sűrítés, a képek, jelenetek gyors vágásokkal való összeállítása. Elhagy minden felesleges részletet, szerzői magyarázatot. Műveiben nincsenek öncélú leírások, kitérők, szigorú ökonómiával pergeti a szereplők belső világában tükröződő valóság képeit. Hőseit nem analizálja, nem írja körül a helyzeteket, az eseményeket nem kommentálja: gyors képekben jelennek meg, mintegy nagyítótükörben, a lélek rezdülései, a belső világ bonyolult folyamatai. A történet rendje az emlékezés mechanizmusára hasonlít: egyes mozzanatokat elhagy, másakat kiemel, pontosan megrajzolt képekben kikristályosít, kimerevít; a felvillanó képsorozat az élet montázsa. S az olvasó „lát, ahogy nem látott sose még”. A képek nemcsak a szubjektumot jellemzik, hanem kapcsolatát is a másik emberrel s a külvilággal. A történetek legtöbbször nem az élet külső síkján játszódnak (ill. nem ez a fontosabb történés), hanem a lélekben. A tárgyi világnak cs a lélek világának szün- biózisa adja meg írásainak jellegzetes mándys hangulatát, tóveszthcretlenül egyéni hangját. A naturális megfigyeléseket átemeli a szubjektum szférájába, s e kettős síkok egybejátszatásával (mikor a külső világ áttűnik a belsőbe, és a belső kivetül a külvilágra) teremti meg a történet, az esemény hangulattartalmát, atmoszféráját, jelentését. Sokszor felrótták az írónak, hogy témáinak tárháza szűkös, az életnek csupán egy kis metszetét ábrázolja, nagyítja ki. Valóban kis dolgokról beszél szüntelenül Mándy Iván? Kis dolgokról, ha az egyén sorsát a mindensóghez mérjük; kevés dologról, ha az ember életét a történelem áradatához mérjük. De az egyén, az ember „egyedüli példány”, önmagában egy egész világ; sorsa a történelem, a társadalom lenyomatát, eleven bélyegét is magán hordozza, mint csiga a házát. Ezt az egy emberben lakozó mindenséget, ezt az egyszeri, emberméretű mikrokozmoszt örökíti meg. S emberének bőrére az idő rátetoválta fájó jeleit, aki tud olvasni, értelmüket megfejtheti. Mándy az esett, az életből kilökött kisemberek egyetlen életét rögzíti. Az író ítéletei sokszor ugyan nem keményednek váddá, de érzékelteti a társadalom erejét, mely kiszorítja az áldozatot a pálya, az élet szélére. Nemcsak térbelileg játszódnak az elbeszélések a periférián, hanem a valóságban is az emberi lét határán bukdácsolnak szereplői. Az életet rontó erők ábrázolása nem a megadást sugallja, hanem ellenállásra serkent, a világ tnegjob- bítására ösztönöz. Ezért nem modorosság vagy monománia, hogy az író makacsul kitart világa cs embere mellett. Ennek a világnak az ábrázolása a feladata; ezért méltóan búcsúzni csak a költő szavaival tudunk az ,,Egyérintő”-ben reprezentált gazdag életműtől (ez a gyűjtemény bebizonyította még azok számára is, akik eddig nem akartak erről meggyőződni, hogy Mándy az egyik legkitűnőbb prózaírónk, nagyobb annál, hogysem méricskélni kellene s lehetne): „Ha nem találsz más műtermet magadnak, / ha csak egy járdaszéli pocsolyát, / egy hajdan mozi előcsarnokát, / akkor se csüggedj senki rossz szaván, / csak gyurjad-formáld élő szobraid, / és adj nekik nevet, Iván”. (Magvető, 1969.) SIMON ZOÁRD 283
