Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 3. szám - SZEMLE - Bebesi Károly: Gondolatok Csoóri Sándor kisprózájáról Faltól falig c. könyve kapcsán

az írót korábbi munkáiból nem ismerve - belelapozván könyvébe - ráakad. Ez az én nem személyeskedő, bizalmaskodás-szerű, ez az én az írói én - sokkal tágaibb, mint a személyes, hitelesebb, objektívebb mérték és regisztráló- műszer is: az érzékeny fokbeosztást a kor változásai jelölték az áttetsző üveglap mögé. Amit e „műszer” mutat, mérvadó. És ez nemcsak fejlett írói öntudatot, de átfogó é^tudato t is föltételez. Csoórinál megszokhattuk már, hogy amiről számot ad, annak hitelességére teljes jelenléte a garancia. Nincsenek fönntartott, rejtegetett, titokban tartott énjei. Ezért is érezzük bátorságnak, olykor vakmerőségnek én-bevetését.

Ha eddigi néhány kötetnyi prózája egyszer együtt jelenik meg, olvasója csodálkozhat sokrétűségén; napjaink szellemi életének, önmagával viaskodó tudatának keresztmetszetét szemlélheti. Problémáink, vitáink - hacsak vetület- k éppen, árnykép gyanánt is - jelen vannak írásaiban. Ezen írások még pontosabb jellemzéséül még egy nevet említenék: Kosztolányi. Van-e valaki a magyar irodalomban, aki úgy, olyan szenvedélyesen szeretett volna írni, mint ő? És ha azt keresnők, ki az, aki e tekintetben legfőképpen hasonlít Kosztolányira, e sorok írója első pillanatban Csoórit említené. Alig van írása, sora, amelyben az imént vázolt jellemzőkön túl ne lel nők föl azt a megejtő, sokszor meghökkentő nosztalgiát, amelyet c sorok mögött - az írást mind tökéletesebbé, érzékletesebbé teendő - vélünk munkálkodni. „Csoóri Sándor prózai írásainak az érzelmi nemesség, lelki tisztaság mellett a legnagyobb értéke az a sajátos író intelligencia, amely nem azonos a politikus, a tudós, a technikus szakember, még csak a hivatásos művész intelligenciájával sem. Benne van ugyan minden előbbi plusz: írói látásmód, írói ítélőképesség és az a jellegzetes írói arányérzék, amely a szétágazó valóságrészleteket, életmozzanatokat, tipikus és nem tipikus jelenségeket áttekinthető egésszé - képpé - teremti 9 . . . írja róla Veres Péter. Egyik legfontosabb írói erénye az, hogy szinte minden írásában - sőt minden lapján - képes megújulni, érdekeset, figyelemre méltó többletet adni. Ez pedig egy viszonylag homogén összetételű irodalomban - mint amilyen napjaink magyar irodalma - nem kis dolog. „Mert a Csoóri-trásokban nemcsak a megírt valóság a fontos, hanem az is, hogy irodalom! És az is, hogy ki írta. S irodalomról lévén szó, ez sem mellékes szempont” - mondja róla ugyancsak Veres Péter.

Mivel túlnyomórészt rövid esszékről van szó,

s ez a műfaj jó ideje parlagon hever irodalmunkban, beszélni kell még Csoóri sajátos témakifejtő „módszeréről”. Bármelyik írását ve- hetnők példaként, legkézenfekvőbbnek mégis mindjárt az első (A képek ereje) mutatkozik.

„Két lány ment át a Margit-hídon, s mire a pesti oldalról Budára értek, kitavaszodott ” Ez legújabb könyvének az első mondata. Mi történt? Kitavaszodott... semmi kétséget nem lehet érezni afelől, hogy ott, akkor, mikor két lány átment a Margit-hídon, valóban kitavaszodott. És talán éppen azért is, mert két lány átment a hídon. Ök hozták a tavaszt, vagy a tavasz hozta őket? Együvé látja őket a költő, és több sem kell fantáziájának, hogy a Lukács-fürdő sárga épületét szalmakazallá, a Dunát vadvizcs rétté változtassa, az esszéistáén pedig elgondolkodjon mindezen. így születik a villanásnyi képből, megfigyelésből a költői kép mibenléte, a jelképeredet fölött meditáló esszé. . . Csoóri kisprózáinak - általánosításunkban némi túlzással élve — ez a „keletkezési vázlata”. Csaknem minden írása ilyen rögtönzésszerű, a helyzet, a kép könnyed fölvetésével indul az elvontabb gondolati tartalmak felé, amelyek első benyomásunk szerint mintha csak ugyanilyen rebbenékeny asszociációk volnának, mintegy mellékesen vetődnének föl - holott a műben éppen ellenkezőleg: ezek a gondolatok jóil megalapozottak, az írások nagy egészében is többszörösen végiggondoltak. Vagyis az esszé keletkezési folyamata a valóságban éppen fordított, mint aminek illúziójában olvasás közben ringathatjuk magunkat. Ügyes fogás, nemegyszer bravúros írói látszatkeltés ez, amellyel egy csapásra a minimálisra csökken a távolság író és olvasó között.

Csoóri érdeme nemcsak az, hogy írásaival valójában egy nélkülözhetetlen, mégis már- már elfelejtett műfajt keltett új életre, hanem azoknak a gondolatoknak, problémáknak a fölvetése is, amelyek könyvének voltaképpeni matériáját képezik; így többek között azoknak a szempontoknak a fölvetése is, amelyek új megvilágításba helyezhetik népdal- és népbal- ladakincsünket. Mi is a népdal tulajdonképpen? - röppenhet el joggal, magától értetődően a kérdés bármikor bárki szájából . . . Csoóri is ezzel a kérdéssel áll szemben, és megkísérli korszerűen, a huszadik századi költészet elért eredményei felől megközelíteni és megválaszolni a kérdést. Nem szándékunk eldönteni - és nem is áll módunkban - miben van igaza, miben téved. Csak egy dolgot: legfontosabb állításában, nevezetesen: hogy a