Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Maros Dénes: Kószálás ipari partokon III. A Vasmű és városa
valami csövet ne raktam völna fel, a meleghengerműben most is meg tudnám mutatni, mi volt az én melóm. Nékem ez is fontos, máshol idegen lennék.- Voltál dunapantelei, sztálinvárosi, dunaújvárosi...- Nevek. Tíz évig kézilabdáztam, összeszedtünk a srácokkal egy kosárra való kupát, érmet különböző kohászversenydken. Lesz Imit mesélnem az unokáknak. Bal kezén géz. Könnyű sérülés, lamli a itöbbiék ugratását váltja ki: a „Biztos rossz helyre dugtad” kezdetű silampos szöveget.- Életemben nem ért baleset. Köszörültem, iaz utolsó .milliméternél megcsúszott a kezem. A hideghengerműben az anyag hat fontos helyet jár meg. Először is pácolják, hogy a méleghengerlés közben szerzett hibáit elveszítse. Ott ugyanis revesedik, meg- kemónykedik a felülete, nem lehet eredményesen hengerelni. A hengersoron megkapja végső vastagságát. Hőkezelés, kikészítés, pácolás, ónozás és kiszállítás. K. I. üzemtechnikus nyilván tökéletes oktatásából ennyi maradt, az is fölöttébb valószínű, hogy cosisz sorrendben. A hideghengermű 1965 óta termel. Tömören a legfontosabb készárutermelő egységként jellemzik. (Néhány hónappal ezelőtt Beremenden jártam, s teljesen véletlenül szóba jött Dunaújváros. Negyven körüli férfi (mondta:- Dolgoztam én ott is, elvtársam. Micsoda emberek jöttek ott össze! És mesélt rövid, de hatásos (kártya-csatákról, melynek végén fillér nélkül állt fel fizetésnapon a pancser.- Azt a hajrát, ami ott volt!- Mondja - kérdeztem -, sejtette, mit épít?- Tudtam, kérem.- Mit tudott róla?- Na jó, keveset. Számít az? Dolgoztam. Újságból, beszédekből.. .- Nem akartam megbántani. Néhány évvel ezelőtt építészek vitáztak az építészet változásairól, épületek, városrészek esztétikai értékéről. Mondván, hogy az is fontos. Dunaújváros ritkán szerepelt a pozitív példák között. Megimtosak imaiv kívülállóként követtem a szakértők gondolatmenetét. Tudom, hogy az ilyen szellemi csatározásokat tóba megítélni földhöz ragadott állapotból. Mélységesen szeretem a (szépet. A kényelmest is. A feltételes módot viszont csiak a maga helyién. Tehát tudomásul veszem az építő virtusként emlegetett egykori kalandjait, és igyekszem befogadni a magasabb röptű gondolatokat, de meg sem kísérlem velük szembesíteni a valóságot, különösen nem azzal a számonkérő hangsúlyozással, (hogy „mert, ha akkor.”) R. M. pedagógussal ülünk az eszpresszóban. A kérdés még mindig a lokálpatriotizmus. Csak úgy, általában. Amihez adottság, minden feltételes mód nélkül a város a maga hatalmas gyárával (vagy fordítva a Vasmű a maga városával?).- Régi városokban - töpreng hangosan R. M. - a lakók, már mint azok, akiket egyáltalán érdekel a dolog, otthonuk történelmére, műemlékeire büszkék. Néhány évszázad alatt bárhol összejön annyi hagyomány, büszkélkedésre alkalmas esemény; egy anya véletlenül ott szüli meg művész fiát stíb. A szokások, a műemlékek megóvása viszonylag egyszerű, ibár utóbbi költséges. De egy új helyen, ahol az ország minden tájáról jött ember máról holnapra elkezd dolgozni, élni, és akarva-ákaratlanül hagyományt teremteni, rangot adni a városnak? Nem tudok tanácsot adni, nem tudom, hol lehet a kérdést megfogni. Azt hiszem, itt az amlberék rájöttek arra, (hogy igazán ahhoz is lehet ragaszkodni, aminek alkotásából magam is kivettem a részem. Nos, az építőknél ez kézenfekvő volt. Az újabb generációik nem kötelezhetők ilyesfajta részvételre. De éppen az előbb említett gondolatból következik, hogy igenis beszállnak 241
