Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Maros Dénes: Kószálás ipari partokon III. A Vasmű és városa

Anélkül, hogy valamiféle gazdasági fejtegetésbe merészkednék (nem szakmám, nem értek hozzá), a tényékhez való hűség kedvéért felsorolom a Dunai Vasmű leg­főbb adatait. A beruházási összeg tíz milliárd forint volt. A Vasmű 1960-ig ráfizetéssel termelt, amit félkész állapota magyaráz. A meleghengermű termelésétől kezdődött a visszaszolgáltatás korszaka. A következő nyolc évben - tehát 1968-ig - megtermelte építési és berendezési költségeit és az ehhez ilyen kalkulációkban számítható ötszáza­lékos kamatot. Azóta „pluszban” van. A „megérte-e” kérdésre adható, egyértelmű válasz - igen. Ebben iaz igenlésben természetszerűleg nem foglaltatik az ún. feszített iparosítás dicsérete. Miként bírálata sem. Csupán az a tény, hogy a Dunai Vasmű értéket ad, hogy termékeire szüksége van az országnak, hogy számos cikke exportképes, hogy az első szocialista magyar város felépült, ól a Duna-parti falucska helyén. Következzék tehát a kérdés: van-e dunaújvárosi lokálpatriotizmus, és ha igen, mi a tartalma? (Megvallom, a kérdés -első felére régóta tudom az igenlő választ. Sőt, fültanúja lehettem helybéliek harcos, a város érdekeit mindennél fontosabbnak ítélő magatartásának. Ha egy város ünnepel, és Dunaújváros, a Vasművel együtt idén jú­niusban tartja huszadik születésnapját, a „Hogyan szereted magad?” kérdés sem lehet sértő.) Borovszkv Ambrus célzásnak fogadta az érdeklődést. De így sem tért ki a vá­lasz elől:- Nézze, én nem beszélek másokról. Nekem a húsz éviből kettőben a fővárosban volt a munkahelyem. A Rózsadombon választhattam volna lakást. Nem mentem el. Reggel felutaztam Pestre, este vissza. Egyszerűen képtelen lennék meghúzni a ha­tárt, hogy eddig tart a gyár, eddig van közöm a dolgokhoz, a többi már a város, nem az én ügyem. Nekem sem mindegy, virágos parkban sétálhatok-e, hívogatóan szép Duna-partra vihet utam, vagy sivár környezetben élek. A Dunai Vasmű főibejáratával szemben háromfelé ágazik el az út, kettő a vá- rois felé vezet, a harmadik a papírgyár irányába. A város a közepes nagyságrendűek közé sorolható, a gyár a maga tizeiniháromezres létszámával a legnagyobbak közé. Megismerni éppen nagysága miatt roppant nehéz. Vagy világosan látszik - termelési kimutatások és egyéb statisztikák segédletével - az óriás Ihús-vér nélküli váza, vagy elvesz az ember a részletekben. Miután a papíroktól mondhatatlanul irtózom, és jó­val kevesebbre becsülöm őket az emberi szónál (amiben persze nincs igazam), neki­vágtam a már fentebb jelzett portól zavartatva a gyárban. Ajánlották, hogy kövessem a gyártási folyamatot. Legyen. Néhány fázist mind­járt az elején mellőzve, B. S.-mék, a műszáki osztály munkatársának kíséretében men­tem az acélműbe. Négy martinkamence és egy, a 'különleges acélfajták gyártására al­kalmas, kisebb teljesítményű elektromos kemence zaját és hőjét érzékelik az itt dol­gozók. Mi civilben, páholyból szemléltük a munkálatökat. B. S. fontosnak tartotta, hogy néhány adattal megvilágosítsa elmémet. Tíz évvel ezelőtt az acélmű 362 ezer tonna acélt termelt, az idén egy millió tonnát fog. Szakértők számára a fajlagos ke­menceteljesítmény az irányadó szám. Ez 1960-ban 13,86 toona/óra volt, most 34-35 tomna/óra. Laikus nyelvre fordítva a szöveget: egy-egy kemence óránként és átlago­san ennyi tonna acélt adott, illetve ad. Az „ad” kedvenc igém. Részben, mert rövid, így írásban sincs vele mit vesződ­ni, részben, mert a vele jelölt cselekvés is rokonszenves. A kemence ad. . . Hát. . . Ijesz­tő külsejű monstrumok (adagolják bele a nyersanyagot. Ércet, ócskavasat, öt órán ke­resztül viaskodik az alaktalan massza a tűzzel. Aztán a túloldalon megkezdődik a szertartás. Hatalmas, belül szabályosan „kifalazott” üst áll a kemence tövében. Fia­tal férfi érkezik, hosszú, 'kis lapátban végződő szerszámmal. Izzó magnezibszemcsét 239

Next

/
Thumbnails
Contents