Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 3. szám - Pozsgai Zoltán: Cézár, szárazon és vízen (elbeszélés)

Ilyenkor a köszönés, hogy aggyon isten! - kevés. Sokáig tartott a kézfogás és szoros volt nagyon. És némelyik asszony síitatott bennünket, ihogy Rárótő bizony keserves sorsra jutott, csak attól mentse meg a jóisten Dombiföldet, meg imiímden falut, amit csak meg lehet menteni!

így van! Gázár majdnem a hátáig csuromrvíz volt. Valaki szénát tett elébe. De nem ette. Csak állt. Olykor megrázta egész testét; már hozták a láncot cá. Gézár orráról lemosta a vért az ár. És már beletúrt orrával a (szénába. De talán mivel jobbhoz szokott, nem ette. Inkább csak állt, előrenyújtott nyakkal. Ha így áll az ilyen állat, kérődzeni akar: nyelné föl a gyomrából, amit kérődzőié kell. És ha szépen kérődzik, becsukja a szemét. Ludak legeltek a gyepen. Aztán, hirtelen, egészen furcsa lett Cézár. Tuba Pál mutatta, s láncért kiáltott. Mert az állat szeme megnőtt; először lassan, aztán mindig jobban forogni kezdett. Talaj volt alatta, s azt már megint kaparta alső lábával! A nyelvét is kjilógatta, s Ibelebömlbölt a világba. Egy anyakoca legelt a közelben, arra bömbölt. Aztán feléje rontott.

Mi elhúzódtunk a osóniakhoz. A damlbiföldiek is az ő csónakjaikba. És átkiabáltak hozzánk, hogy mi az istennek hoztuk ide, lánc nélkül azt a dögségelt?! Nyüzsögtek és feketéllettek mind a csónakok a parton. Gézár ímeg öldökölte már az anyakocát; malacai visonigva menekültek. Néztem az öregasszonyt, aki előbb a bika szarvát fogta. Valami reccsent. Cézár egy kút káváján ugrott át. Véresre nyúzva az 'elejét. Tudtuk: most már megy neki mindennek. Amíg össze nem töri magát. Ez lesz hát a vége. Volt előttünk egy ezüst-rnyártfa. Abba frissen belevésve egy szív, abba meg egy név: ILONKA. És az 'év, amely a szerdlmes véső ifjút lángra löbhantofcta: 1954. A nagy, dunai árvíz esztendeje.

Vértesi Péter: A partravetett

2?4