Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - Pesti János: Országúton (elbeszélés)
Rohantunk a gúláikba rakott puskákért. Én heccből elgáncsoltam Ttischbergert, az előttem lihegő, kövér sváb rajparancsnokot.- Visszakozz!!! Mozgást lássak! Csűrbe banda, maguk akarnak vezényelni másokat?! - tajtékozott a főhadnaigy. Közben Trischberger föltápászkodott, a gyakorlótéren fojtott röhögés hullámzott végig. És a főhadnagy folytatta-.- Első század! Irány a futballkapu bal szárnya, teljes szerelvénnyel, vonaliban sorakozó ! Szétugrottunk a föltekert ■pokrócokért, csajkákért, gyalogsági ásókért, és már feszültünk is a főhadnagy mögött. Völgyessy megfordult, végignézett a sorokon. Vészesen komoly lett sovány, beesett arca, mikor odalépett a íjoíbfeszámyhoz:- Jobbra át! Irány körben .a gyakorlótér, század in-dullj! Elindultunk. Az ifjúvezetők szorosan a szakaszaik mögött. Trisahberger engem keresett a szemével.- Nótát! - vágott közénk Völgyessy hangja. Még a torkunk ki sem száradt, új vezényszó csattant:- Előnyomulás! Irány a hajókikötő, zárt rendet megtartva, kúszásban in-dulj! Trischbergerről is szakadt a víz, a tüdők fújtattak, Völgyessy vezényelt:- Fel! Irány a pályafcerület, futólé-pés! Háromszor futottunk körbe. Aztán:- Repülő! Fel! Repülőőő! Föl! A sorok megbomlottak, a hang újra közénk vágott: Ne szimulálj, mert rádtaposok! Lábdoibaj, szerel vénycsörgés, Tfflisdhibergar megpróbál mászni, valaki rálépett a kezére.- Fel! Csak néhányan tudtunk megmozdulni. Nem hajlottak a lábak, merevek maradtak a derekak, a közöttünk bukdácsoló ifjúvezetők szeme villámokat szórt.- Vissza! Fel! - csapott ránk a főhadnagy nádpálca hangja. - Tíz perc pihenő! - Feküdtünk a földön, hasunkon felhúztuk a csuromvizes inget. Lemondtunk volna egy hétre az evésről, ha fekve maradhatunk. Este, a tábortűznél tréfálkozott a főhadnagy: ,.Az állóképességeteket fejlesztettem. Miég hálásak lehettek.” Illendőségből röhögtünk, közben pokolba kívántuk a pedagógiájával együtt, de a történelem hamarosan őt igazolta. Katonaként kerültem ide, negyvennégy nyarán. „Botka Gábor, karpaszományos honvéd”. Lógott az orrom, akkor nősültem - evvel is a behívást próbáltam késleltetni, mert a korosztályom már sorra került -, a feleségem nászúira számított. Ami az utat illeti, nekem kijutott ‘belőle. Nem hittem, hogy a fogolytábort ép bőrrel megúszom. Belgium, Franciaország, gyalogszerrel át az Alpokon. Hány éve is?! Te még nem éltél. Tudod, hogy a papád lehetnék?! Ül a lány, szája észrevétlenül megrebben. Ezerkilenoszázniegyvennégy. .. Ö a következő éviben született. Apja, szegény, már nem érte meg, ott maradt a Debrecen környéki harcokban. „Sipos Antal, tartalékos tizedes, a bolsevisták elleni harcban hősi halált halt...” Csak fényképről ismeri, sűrű szemöldöke Gáboréhoz hasonlíthatott. Anyja keveset beszólt róla, nem éltek valami jól.. Ruháiból az esküvői öltöny maradt meg, a többit elcserélték a felszabadulás után. Az öltöny - apai örökség - már az övé. „Kislányom, azt veszel rajt, amit akarsz!” - nyújtotta át két .éve az anyja. Nem adja el, majd kosztümöt csináltat belőle az érettségire. Túlságos a csend, a lány keze ott maradt a férfi ujjai közt, agyába távoli képek kúsznak. 223
