Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - Paku Imre: Váci Mihály 1926-1970
és a társadalomnak új arculatot adó „dolgozók”, az új foglalkozású, képességű, szellemi tulajdonságú parasztok, munkások világa, gondolkozás! törvényiéi mennyire és hogyan törnek fel a nemzeti tudatba, a közgondolkodás felszínéig, (hogy formálják új- képletűvé .színezetűvé a művészet világát.” Kötetről kötetre emelte művészi színvonalát, fokozta igényét, finomította ízlését, és ahogy kifejező eszközei (nemesedtek, ámyalódtak, annak arányában növekedett felelőssége népe iránt, a szabolcsi szegény nép sorsának javítása (mindennapos gondjaként szorongatta társas ösztönét, sarkallotta tettvágyát. Venseskönyvei és különösen prózai vallomásgyűjteménye meggyőzően tanúsítják: Váci Mihály a nép sorából emelkedett ki és a néphez fűződő hűségét nemcsak mindvégig megtartotta, hanem költészetének céljává és eszközévé magasította. Szokás az ő szellemi arcképén kölcsönzött varázsokat megmutatni, mestereiként többeket - könnyen kínálkozó szavaikat - felsorolni, ömaga sohasem szégyenlett tanulni a jobbaktól, sőt a tanulást és tanítást életdlemének vallotta. Az ilyen irányú összehasonlításokat derekasan kibírja, és ahogy mondani szokás: megállja helyét bárkiivei szemben, a maiakkal és a régiekkel szentben is. Hogy egyik-másik művének, versének előzményét vagy éppen a párját az e századi és kortársi irodalomban meg lehet találni, az történetesen azt bizonyítja, hogy ia maga módján, tehát a saját eszközeivel fel tudott és fel is alcart nőni példaképeihez. Az a tény, hogy művei remekműveikkel rokonok, ékesen bizonyítja, megnyugtatóan igazolja az ő egyéni eredményeit, személyes sikereit. Egyáltalán nem túlzás tehát kijelenteni: remekművekkel rokon művöket (hagyott az utókorra. Ezt a belső rokonságot kendőzni vagy jelentőségét csökkenteni nem lehet és nem is szabad. Álljon itten néhány idézet, mindegyik pályájának más és más szakaszából való. Ezeket - első olvasásra megállapítható - ugyanis más valáki, mint Váci, le nem írhatta. Hangjuk, módszerük nagyokat idézhet, nagyokéra emlékeztetheti az átlag-olvasót is, de az egésznek szemlélete, a szülőföldi elemeik csoportosítása egyéni: A szél, a lágy vonó, hegedül csábítón a halkan dúdoló nyírfa-ág húrokon. (Messze-hivás) Vajon kel'l-e ennél tökéletesebb, egyszerűbb, közvetlenebb művészi hatás, légies finomság, és továbbá a léleknek (halk rezdülését ki tudná egyénibben (kifejezni, halkuló sóhajokkal érzékeltetni? Vagy egy másik hasonló remeklését ki tudná utánozni és sok hasonló akad versei között: Síró susogás, sír-susog a sás. Síró szellő, zúgó szél száll, hajlik a hosszú hajló nádszál, barna bársony bóbita-tolla; puha pihe havazik róla. (Vízparton) 205
