Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 1. szám - Pozsgai Zoltán: Csikófogú Linda (elbeszélés)

- Azt mondja, -hogy már kocsizhatnánk valamerre?- Hát nem?

Dusik Kálmán hátához egy rozsét tettek az asszonyok, támaszkodjon neki, úgy könnyebben ül. Az egyik asszony egész bokájáról lemarta a bőrt a viszfcetegség. Az ülő férfi a háza mögül messze kilátott a mezőre, amely teljesen kihalt volt, s úgy zsongott az éledő rovaroktól, méhektől és békáktól, mint valamely vastagfalú templomból kiszűrődő orgonazene. A támaszkodó férfi szeme megnőtt, kalapja sókáig nem mozdult.

Eltűnődött:- A lónak a kocsival előbbre kell járnia, mint az ökrös-szekérnek - mondta. - A ló elkerüli az ökröt, meg a tehenet is. Mindent. - És bólogatott. És hiába kérdezgették az asszonyok, most nem felelt nekik. Még jóval később sem. Ellenben dél után egynéhány órával tbelémkapaszkodva fölállt, megremegett, 'kifolyt néhány szem könnye és azt mondta: - Hála a jóságos istennek, nem szaladt már keresztül rajtam az almásrétes. Jó, hogy összeraktad azt a szekeret. Jó, majd segíts föl rá, elmegyünk. — Csodálkozva néztem rá, aztán meg az elnyújtózó kínos lóra. Duisnik Kálmán a vállalóba kapaszkodva állt, aztán mutatta, hogy menjünk a lóhoz. Két markával szét akarta húzni a ló száját, hogy megnézze a fogát. De még nem volt ereje hozzá. Majd én! Széthúztam, ő meg belenézett a szájába. A ló hagyta, a szemét félig lehunyta.- Te - mondta Dúsaik Kálmán -, ennek még megvan a csikófoga.- Meg?- Ejha!- Meg. És már mennyi ágyút elhúzhatott - mondtam neki.- Hallod-e?- Tessék?- Eredj, hozz egy csigát meg kötelet. Kösd föl erre a fára. És akkor elmegyünk kocsival. Ügy van az: ha az ember föláll, akkor már elmegy valahogy. A ló is elmegy, ha egyszer föláll. És jó neki, ha nem mindig osak fekszik.

Ott volt a kamránkban, egy szegen, amit kért és mi egymásnak mindent odaadtunk, hiszen Kálmán bátyám apám testvére volt. A Dúsaik tulajdonképpen csak ragadványnevünk volt, azt mondják, úgy hívták már az öregapját is. Felköttette velem a csigát a fára, áthúzatta rajta a kötelet, amelynek egyik végét a ló hasa alá köttette. Akkor az asszonyok megint odasereglettek, a combjaikat kaparták meg a kezeiket tördelték a kötényük alatt. Dúsaik Kálmán megfogódzott a magától nőtt szederfában, s a bakancsával kíméletesen ímeg-megrúgta a ló farát. És iszólítgatta:- No, Linda! Gyie, Linda! Te meg, öcskös ’húzd a kötéllel! Segítsetek neki, asszonyok! Gyie, Linda. No, szépen, Linda.

Nem tudtuk mi lelhetett a ló eredeti neve. Ez a ló csak jött a front után, Dus- ni'kné vagy négyszer elkergette. Ötödszörre is visszajött. Akkor le is feküdt és többet nem lőhetett fölkelteni. Raktunk eléje egy kis szénát, meg maradék kukoricát; amit találtunk. . . Gyie Linda! A ló megemelkedett, de visszahallott.- Azért csak lassan a kötéllel! Finoman! Gyie!- Egyszerre! No, szépen!- Nomégegyszer! Hóóó!- Megy ez talán, ha egyszerre csináljuk. Hóóó. . .!- Állj! - mondta Dusnik. - Félre kell mennem. Mégis...- Jöjjön! - A nyakamba akasztatta karját, >s mentünk.

Linda a csikófogú ló nagyokat szusszant, orra ‘dől szétröppent a gyönge papsajtlevél. Aznap nem lett a kocsizásból semmi. Másnap azonban minden sikerült: a

I?