Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Morvay Gyula: Távoli szívverés

ják, mit jelent az ágyúcsőfuratois embléma közqpén az a Z betű; a Lenin úton tucatjával állnak a külföldi motorkerékpárok, a televízió eléjük hozza a nagyvilágot. Az idekerülő falusi menyecskék este jönnek levágatni hosszú, ébenfekete baj fonatukat, mivel ,,a gyárban azt mondta a művezető, hogy nézze, galambom, kontyosán, kerekszoknyában, barhent nadrágban maga nem dolgozhat az üzemiben. Nézzen körül: más világot élünk”. Volt, aki sajnálta a ládába dobatni haj fonatát, s hóna alá szorította, volt, aki hátra sem nézett, miikor a nehéz konty a padlóra zuhant: vidám szívvel daueroltatott, s otthon, a falusi fodrászatban már nem is nézték nagyot, nem kérdezték, hogy hol a haja: szó nélkül megszórták sörrel, falusi „'hajlakkal” a haját.

Az ország szívétől itt egy kicsit távol van a városi szívverés; itt lehet szélsőséges a divat, nem miérik a mértéket 'és a centit, nem nézik, hol a határ. Az országhatár - közel van: az emberek még közelebb kerültek egymáshoz. Hajnalban autók hozzák a hideg harmatot és az árut, gyárak dudája szól, vonatok sípja zavarja fel a távéi csendjét: a messze erdőknél hal el, neonfényben ragyogó, sebességtől remegő gépek várják a munkásokat, indít a város, s a tevésből ezerféle hasznos tárgy születik. A régi házsorok minden kapualjából nedves szag csap tó, de az új házak üvegtől ragyognak. Űjak a boltok, a fények és az emberek: átgyúrta őket az új történelem. Gitárhang nem peng asszonyok erkélye alatt, bolondságokat sem követnek el szépasszonyokért, de alkotómunkában nemesedett széppé és naggyá a város asszonya, s lépésük éppen olyan megsuhanó, mint az Alsó-erdő őzeié; nem vidéki patriotizmus a megállapítás, hogy ebben a városban sok a szép nő. A lányok is szépek: azokból lesznek a szép asszonyok. Évszázados vágyuk teljesült: dolgozhatnak. Ez a fellobogó életkedv sokszor túlkorán állította egymás mellé a fiatalokat, aztán túlkorán hagyták ott egymást.

Majdnem mindene van a városnak, ami mindennapi életéhez kell, legfeljebb a vize kevés. Nem is olyan régen borral mosták a fogukat, borral főzték, eresztették fel a szőlőkben a pörköltet, de víz is kell, ami már nem elég a maholnap negyvenezer embernek. És csak jönnek, ittmanadnak, megragadnak itt az émberek: elsősorban a falu küldi be férfiak, asszonyait, de idegen tájakról; a határokon túlról is megkötődnek az emberek.

A legkedvesebb valóságnak: idegenek étkezésének örülnek legjobban; már néni az autót: az embert nézik, azzal barátkoznak. A prágai camionók koesivezatői, mielőtt kartonfüggönyös fekhelyükre térnének, hosszú órákat beszélgetnek magyarokkal: szót váltanak, gondolatot cserélnek és összevetnek. Valami jót, újat hoznák, valami szépet visznek magukkal. Idegen nyelvtankönyveket lapozgatnak, hogy a külföldiek nyelvén mondjanak néhány szót; és az idegen soha nem neveti tó angol, cseh, szlovák vagy francia beszédjüket. A Rolls-Roys kocsival Duibrovnikba siető angolnak is segítségére siettek, angolul igyekeztek vele beszélni. Egyet-egyet bólintott, „yes, yes”, mondta, aztán tört magyarsággal mondta a szótárt zsebébe csúsztató, angolul beszélő embernek: „Maga csak ne beszéljen jól, ne is akarjon jól beszélni angolul. A jó angol beszédet hagyja meg nekünk. Maga csak „magyarul”, „magyarosan” beszéljen angolul. Nem nevetjük tó. Yes.”

Erdők, szőlők várják a város lakóit, akiki hétköznap gépek mellett állnak, de akik emberségük számára nem csinálnak embertelenséget, nem váltak hideg alkatrészekké. Szombat déltől hétfő hajnalig üresen kongnak a város utcái: a Nagy Váz mellé, szőlőkbe, erdőkbe mennek felpezsdülni. Eggyé lettek tájukkal. És nem emberte- lenedtek el.

Ma reggelre is: minden ablak szeme fényes: kialudták miagukat. A piacra siető asszonyok hajszálairól most perdülnek le az álmok; szemük szerelemtől ragyog. A város szíve pedig egészségesen dobog.