Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kulcsár János: Itt nálunk, vidéken
KULCSÁR JÁNOS Itt nálunk, vidéken Az utóbbi néhány évben - úgy tűnik - mindinkább lekerül a napirendről iá korábban agyonemlegetett „Budapest-vi-dék” probléma. Változatlanul tovább ingáznak ugyan a főváros és távoli szülőfalu között a megélhetést keresők tízezrei, de ez egyre kevésbé számít botránykőnek; tudomásul vesszük, mint jelenlegi gazdasági struktúránk szükség- szerű velejáróját. Sürgetjük a megoldást oélzó intézkedések valóra váltását, szóvá tesszük a tudatos, átgondolt ipartelepítés ütemének lassúságát, ám elvárásrendszerünk józanabb, mértéktartóbb lett: a segítő szándékú türelmetlenség már nem csap át hisztérikus rikácsolásba. Ha jól utánagondolunk, értelmiségünk fogalmazta meg annakidején a szónoki kérdést: lehet-e vidéken élni? Hosszan gyűrűző, kevés újait (hozó sajtóviták után - jellemző módon - ugyanez a réteg mondta ki csöndesen az egyértelmű igent saját kérdésére. A dolgok rendjéből - és az emberi természetből - fakad, hogy ez a perdöntő állásfoglalás megközelítően sem virágzott annyi látványosságot, mint amennyi a megelőző indulatosabb szakaszban felszínre került. Mia már őszintén vallhatják -ezen a tájon is: szellemi munkásaink kezdik birtokba venni a mi kisebb világunkat, hiszen egyre láthatóbban otthon érzik magukat benne. Idillről persze szó sincsen, és talán ez -a szerencsénk. Fantázia és érdek ütközőpontjain ma is elősz-ikrázik a feszültség; karrier, kenyérha-rc, -nemzedéki probléma újratermeli még az -elásott ellentéteket. Akad, kinek - s nem -is mindig a méltatlanabbnak - másutt kell boldogulását keresnie. Elindult hát, de többnyire már n-em az „egyedül üdvözítő” főváro-s irányába, és nem is ötletszerűen bármelyik, még-neiunp-rólbál-t nagyváros felé. Olyan ész-rev-étlenül, hogy szinte már csak a végeredményt vehetjük tudomásul, kialakultak a vidék -szellemi -életének új vonzás-központj-ai. Ezék -nem mindig azonosak az egyetemi városokkal, -sőt a korszerű nehézipar centrumával -sem. Egyszerűen csak létezik nyolc-tíz városa az országnak, -ahova „érdemes menni”, ahol - úgymond - -hagyják dolgozni az -embert, ahol a vezetőkben „van fantázia”. Magyarázatot az őslakóktól várhatunk legkevésbé. Ök természetesnek, magától értetődőnek tartják a légkört, amelyben élnek, legfeljebb a bennük mocorgó lokálpatrióta fogadja titkos megelégedéssel a kívülről jövő, lelkes „rácsodálk-ozást”. Az új polgárok első pár tucatja meglepő gyorsasággal asszimilálódik, de rokoni-baráti szálak természetesen továbbra is összekötik előző lákóhelyóv-el. Ezdk-en a lelki hajszálcsöveken áramlik aztán az információ, lelkesedésből vagy dacból többnyire túlozva is a meglelt -harmóniát. Végül elkezdődik azoknak a szál-in-gózása is, akiket nem űz sérelem, akiknek sehonnan s-em kellett távozniuk, csak egyszerűen nyugalmat, megtartó -emberi közösséget akarnak találni, vagy szorgos munkával nagyot szeretn-ón-dk alkotni -a vidék ígéret-földjének ezeken az apró szigetein. Nyugat-Dunántúlon az egyik szigetnek Szombathely a neve. Nem -tudni miért, hiszen benne semmi különös nincs. A -riporter, aki -maga is jövevényként vált Colonia Claudia Savari-a polgárává, elindult -egyszer, hogy felkeressen más jövevényeket: olyanokat, akiket egyetlen más kolóniából sem űzött volna el senki, és olyanokat is, akik sebzett önérzettel jöttek. Nem a vallomások adóját behajtani ment; egyszerűen csak -számbavétel végett. . . 144
