Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Zdzislaw Antoniewicz: Kétezer nap Magyarországon

A lengyelek zömének, akik a táborokban maradtak, olyan anyagot is kellett adni, amelyből művelődhetnek. Ezt a célt szolgálta az intézet által kiadott Materialy Obo- zowe (tábori anyagok) című sokszorosított hetilap, melynek szerkesztője voltam. Saját sokszorosítógépünk volt, így készítettünk tankönyveket az iskolák részére, kiadtunk többek között helyesírási szótárt, lengyel irodalomtörténetet, magyar versék antológiáját, de több nyomtatott könyvet is, köztük egy magyar-lengyel szótárt.

Nagy kulturális műhellyé vált intézetünk. A munkát nem zavarta, hogy hozzánk is jártak földalatti mozgalmunk vezetői, és bejöttek pletykára a futárok, aiklilk a Tátrán át rendszeres kapcsolatokat tartottak fenn a továb'bharcoló Lengyelországgal. Innen már magyar segítséggel, diplomáciai úton kerülték tovább a behozott jelentések, többnyire Spanyolországba, onnan pedig vagy Moszkvába vagy Londonba. Sürgős esetékben vagy nyolc titkos leadóállomás is továbbította a híreket.

Ilyen rövid írás keretében nehéz ismertetni az egész nagyon bonyolult mozgalmat, amelynek, persze, politikai háttere is volt. Annyit hozzá kell tennem, hogy mivel az úgynevezett Pilsudski párt a háború szerencsétlen, hozzá nem értő vezetésével teljesen elveszítette a lengyel nép bizalmát, Magyarországon már a baloldali pártok tagjaiból, szocialistákból és parasztpártiakból tevődött össze a vezetőség.

Az említett intézményeken kívül még sok más működött. Ott volt mindenekelőtt a Magyar Vöröskereszt egy külön lengyel osztállyal, a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság, melyben Salaimon-Rátz Tamás is dolgozott. Külön egészségügyi szolgálatuk, rendelőintézetük volt a Fő utcában, ahol lengyel betegeket fogadtak. A táborokban egészségügyi szolgálatot szerveztek. Tevékenykedett külön ifjúsági bizottság is. Továbbá olyan egyesületek, mint a Magyar Midkiewiicz Társaság, a diákszövetség, a cserkészet, a légionisták egyesülete.

Lengyel részről a legfontosabb, mindent irányító intézmény a Lengyel Társadalmi Bizottság volt, amelynek élén Slawik Henryk szocialista párti újságíró állt.

Egészségügyi szolgálat, lelkész! hivatal, könyvkiadó, s az Akadémia utcáiban egy nagy kultúrház működött, melyet imég iaz első időben az amerikai YMCA (KIÉ) alapított.

1944. március 19-én mindez megszűnt. A hajnali órákban a Gestapo emberei, egy- egy sváb „idegenvezető” társaságában végigjárták a kijelölt címeket. Letartóztatták a baloldali érzelmű magyarokat, a minket támogató tisztviselőket és számos lengyelt is. Lefoglaltak minden lengyel intézményt. Hajitóvadászat indult a lengyelek után. A terror hullámai rövidesen vidékre is elértek. Különösen Bailatonboglátról hurcoltak el sok tanárt és diákot. A Gestapo Fő utcai börtönébe mintegy 780 lengyel került. Egy részüket hetekig tartó kínzás után kiengedték, a többieket vagy kényszermunkára vagy koncentrációs táborokba irányították, ahol sokat kivégeztek közülük.

Magyar barátaink többsége hosszas tortúrák után visszakapta szabadságát. Szerencséjükre egy lengyel sem vált árulóvá, nem vallott a magyarok ellen, sőt magukra vállalták minden felelősséget.

Nekem éppen ezen a történelmi napon, 1944. március 19-én volt az esküvőm, mégpedig egy magyar asszonykával. Sok lengyel társammal együtt ennek köszönhetjük, hogy életben maradtunk. A Gestapo hiába lesett ránk az intézetben. Nászéjszakámat a becsukott rekamiéfiókban töltöttem. Az elővigyázatosság nem volt felesleges. Éjszaka lépéseket és német beszédet hallottunk az udvarról. A hitleristák utánam érdeklődtek házmesterünknél, de ő letagadott engem.

Másnap, mikor az intézet felé mentem, az ottani házmester a kapu előtt állt és jeleket adott, hogy tűnjek el. Megvártam kollégáimat és tájékoztattam ő'ket a helyzetről. Elhatároztuk, hogy csatlakozunk a földalatti mozgalomhoz. Nagyon izgatott voltam, mert irodánkban ott maradtak a lengyel diákok és magyar barátaink címjegyzékét tar136