Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - Tornyai Farkas: Hangok a másik szobából (elbeszélés)

lította? Himnuszokat, ódákat írtunk előbb, még népdal is „született” róla, később csak a bűnbakot láttuk benne.- Az elgyengülést a károsítók a rendszer szétrágására akarták felhasználni. Ötvenhat novemberében Márta barátai étkeztek hozzánk útrakészen. Búcsúzáskor egyikük rámlőtt. Mire felgyógyultam, Márta külföldön járt.- Azt hiszem, önfenntartó szándékból ittam. Gsak részegen láttam megbocsát- hatónak a tegnapot és menthetőnek a jövőt. Pozitív irodalom?. . . Írd meg a máról az igazat, ez a legtöbb, amit Kánaánért megtehetsz. De a máról ndm írtam.

Elhallgatott. Kezét a pohárra kulcsolta. Amikor - sokára - elengedte, a bor elveszítette csillogását.- A reggelnek hatalmas ereje van. A reggel válasz a tegnapra, minden addigi tettedre. Egyik napom 'kezdetére különösen jól emlékszem.- A részeg félálomban úgy tűnt, fcútban fekszem, és süllyed alattam az iszap. Fel akartam kelni, de a kút fala gonoszul ellökte a kezemet. Tudtam, ki kell jutnom, mert valahol várnak. Halványan emlékeztem, hogy máskor is voltam már hasonló helyzetben, s alkalmas pillanatban valami kötelet kellett megragadnom. Homályos, kerek folt derengett iszonyú magasan. Olykor megvilágosodott, majd megint vattacsomó hullott a nyílásra. Dideregve vártam a kötélre, évszázadokig. „Ha a mama itt lennel” Persze, hogy a mamát kell megkeresnem. Erős lettem és ravasz. Úgy tettem, mint aki nem gondol semmire, engedtem az iszapnak. Hagytam, hadd merüljek, de a szemem sarkából alattomosan lestem fölfelé. Amikor a kötél kígyózva lefutott, nem nyúltam érte. Vártam, míg csendesül a mozgása és a fal megáll. Ekkor iszonyatos ugrással sikerük kiszakadnom az álomból.- Kordult a gyomrom, felültem. A mozdulatra lecsapott bennem a kés - szúró- vágó eszközökkel volt tele a hasüregem -, és szélsebes mótolla csavarta fel a beleimet. Most döglök meg - gondoltam, és négykézláb másztam a klozetra. A krónikussá vált hasmenés annyira elgyengített, hogy nem tudtam egyenesen ülni. Imlbolyogbatn mint a bullámvert bolya, és tátott szájjal szedtem a levegőt. Még ki sem tisztultak a gondolataira, a fejemből újra minden a gyomromba zúdult.- A felelősségtudat akkor is feltárnád, ha a sors futni hagyja az embert. Vall- jam magamat áldozatnak? Köveket dobáltam a folyóba, a gátszakadásban én is bűnös vagyok.- Húsz Dolor elég, gondoltam, bevettem huszonnégyet. Több nem volt otthon. Jött megint a zúdulás, forogni kezdett a gyomromiban a motolla, s én remegő lábbal futottam. Jobban undorodtam a testi tisztátalanságtól, mint a lelkem trágyahegyeitől. Olyan voltam már ekkor, mint a szivattyú, a beleimen átfutó anyagnak nem volt hatása a testemre.- Bementem a szerkesztőségbe. A szerkesztő Salkóra küldött: írjak a járási szavalóversenyről. Utánam nézett, mintha mondani akarna valamit. Vártam a nyitott ajtóban, hogy kikényszerítsem belőle a szót. Nekimentem előző nap a szerkesztőségi gépkocsival egy kerékvetőnek. Azt gondoltam, erről mond valamit. „Még három éved van, esetleg négy, Géza.” Azt mondtam, bőven elég. S arra gondoltam, legközelebb strichnint kell szereznem.

Remegett a gyomrom. Kértem, ne kínozza magát ezekkel a régi dolgókkal. Valamennyien hordunk magunkban hasonló terheket.- Semmi - mondta Géza. - Nem akarom én ezt elfelejteni.- Szép időben utaztam ile Salkóra. Fél órával a kezdés előtt zivatar zúdult a városra. Zavaros ár futott az utcán, feköltötte az átkokat, víztölcsér forgott az úton. Az egybefolyó villámlás az atömhalált juttatta eszembe. Néztem, mint ég vízzé a világ, és kedvem kerekedett belevágni az ablaküvegbe. Már emeltem az öklöm, ami124