Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - Rab Zsuzsa: Grúz népdalok
RAB ZSUZSA Grúz népdalok Ha Grúziára gondolok, egyszerre emlékezik szemem és fülem. A Kaukázus égbe nyúló ormait látom, rajtuk1 mint öreg sasfészkeket a szögletes tornyú, középkori várerődöket, alattuk a zöld lankákon a fehéren hullámzó nyájakat. Hallom a lezúduló, ■jeges hegyi patakok moraját, és (hallom a mindenütt áradó, mindent -elöntő éneket. Grúziában és általában a Kaukázusiban elevenen él még a népdal. Ősi, eredeti funkcióját tölti be még itt: a társaság imaga-mulattatását. Ahogy Kodály mondta: a zenei önellátást. Minél civilizáltabb országba megyünk, annál inkább azt látjuk: az ének passzívvá válik. Olyan értelemben, hogy egy vagy néhány ember énekel, a többi pedig hallgatja. A Kaukázusban a társaság minden tagja aktív részese az éneknek, zenének. Bizonyára ősidők óta így van ez, és ezért fejlődött olyan finomra a hallásuk, hogy mindmáig természetes formája a közös éneknek: a iháramszólamúság. Nem betanított kórusokról beszélek, hanem arról: ha összeverődik egy kompánia - amelynek tagjái addig nem is ismerték egymást és énekelni kezd, a legtisztább háromszólamú dallam csendül fel. Megkérdeztem egyszer egy grúz barátomtól: - Itt nincs botfülű? Itt mindenki így tud ónékelni? - Azt felelte: - Tíz közül nyolc. Az a kettő is csak azért nem énekel, mert már iberekedt. A népköltészet, a népdalok fenntartója és éltetője Grúziában: a társaság. A kompánia, amely legtöbbször a szabadban 'gyűlik össze, egy-egy mindenki számára felállított asztal körül, a „mindenki asztalánál”, a festői természet valamelyik gyönyörű pontján, ahová magukkal viszik (az ételt-italt és - a zeneszerszámot. A csöngőit, a zurnát. És amikor az első pohádköszöntők után felcsendül szinte magától az első hetyke-harcias vagy 'lassú-tűnődő ének, megérezzük, hogy ezek a dalok időtlen idők óta szólnak, és időtlen időkig zengeni fognak. Csak az 'anyanyelvvel, csak a nép létével együtt múlhatnak el... Emelek várat Emelek várat, magosat, vasalt kapuja: bánatom. Égi angyalok leszállnak, elálmélkodnak váramon. Csak keringélnek körűle, kapuját ki nem tárhatom. Azt mondják: egy nap jnagától ledül a kapu: bánatom. 118
