Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Költő a történelemben
vagy ejtik kétségbe a költőt, hanem a történelem fölé kerülő embert is megismerjük, tanúi vagyunk a változásokkal dacoló, szilárdabb szerep kialakulásának. Benjámin küzdelmei egy időtállónak és tartósnak tetsző magatartást eredményeznek: a harcokat és a belső viharokat, a vergődést és az újrakezdéseket a számvetés bölcsessége és az ítélkezés konok erkölcse váltja fel. Benjámin költészete tehát egyre feljebb emelkedik, ismétlődő küzdelmeiből, a sikerek és vereségek mozgásából egyfajta nyugalmi helyzethez érkezik. A történelemmel együtt alakuló, a közélet változásaival „szinkronban levő” költői ihlet és a történelmi változásoktól függetlenülő, biztonságos lírai szerep megvalósulása egyszerre jellemzi e költészetet. A változás és állandóság ellentétében sajátos dialektika érvényesül. 2. Benjámin Lászlót származása és sorsa egyaránt arra rendelte, hogy érzékeny lélekkel forduljon a történelem alakulása, a szegények sorsának változása felé. Élményei, személyes helyzete a munkássághoz kötik, indulása idején: a harmincas évek második felében természetes költői igényeként szólaltatta meg a nagyvárosi proletariátus közérzetét. Merészen lázad a fennálló társadalmi rend ellen: „kikiáltom dicsekedve: / az ellenséghez tartozom!” (Kikiáltom dicsekedve); keserű szavakkal vall tehetetlenségéről, a forradalmi cselekvés kilátástalanságáról: „Én nem vagyok olyan szolga, / aki urát kirabolja, / inkább volnék olyan szolga, / ki az urát meggyilkolja. / De csak gyáva szolga vagyok, / hogyha látom, meghajolok / s csapkodok, ha a düh elönt, / mint fecske zárt ablak előtt” (Verje Isten). Versei — tiltakozásban és önemésztő kétségbeesésben — az ekkoriban kibontakozó „munkásköltők” irányzatát követik. E munkásköltők — Kis Ferenc, Keszthelyi Zoltán, Vészi Endre, Vető Miklós, Földeák János, Vaád Ferenc és Benjámin László — az 1939-es Népszava Naptárban és az 1941-ben kiadott Mérleg című antológiában szerveződtek egységes irodalmi nemzedékké. Az irodalmi baloldal rokonszenvvel és várakozással fogadta jelentkezésüket. Veres Péter például e szavakkal ismerte el vállalkozásuk és hivatástudatuk érdemét: „Hogy miért írnak ma, amikor sem karriert, sem üres babért nem remélhetnek? Azért, mert muszáj nekik. Azért, mert ki kell mondaniuk, ami bennük van. S ha ez, ami bennük van, nem magánügy, nem egyéni siránkozás, hanem egy dolgos nagy osztály hangja, akkor csak mondják ki. Ne hallgassanak, mert aki elhallgat, arról kiderül, hogy nem igazi költő és nem igazi közösségi ember.” Benjámin nem fojtotta magába panaszait és lázadásait: voltaképpen osztálya üzenetét. S mert maga is érezte, hogy sorsa nem egyéni sors, hogy mondanivalója nem pusztán az övé, hamarosan keresni kezdte a befogadó közösséget. Ügy vélte, általa nyerheti el az értelmes emberi sorsot, a méltó hivatást. Halhatatlanság című versében élettervet hirdetett: „Te csak dolgozz az emberek javára... / Tudod mi vár a / jóért küzdőre, ám hited ne veszd el.” A Mássalhangzó már az elkötelezettség felszabadító hatásáról beszél: Erős kapocs a lázadás. Örökre egyek vagyunk, nélkületek a szó értelmetlen volna, mint magánhangzó nélkül értelmetlen a mássalhangzó. 90
