Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: A rím színeváltozása

felel' a pietade (könyörület, szánalom) szóra, mintegy összeolvad vele értelmileg is, hisz .a szánalomtól omlik össze, de ugyanakkor mint egy varázsütésre, lecsendesíti a sor zaklatott dübörgését is. Sperone Speroni Dante „kemény” rímeit említi, de itt nem a rím „kemény”, hanem maga a sor, melynek lélegzetelállító izgalmát a szelíd rím megnyugvása egyenlíti ki. Mindehhez vegyük hozzá, hogy a kezdő szó a sor végén ismétlődik; a kettőzött d, mely az első szótagnak nyo- matékot ad, a sor végén a jelen időbe fordult igében ellágyul, már csak emlékeztetve a sorkezdő nyomatékra. Ami ott az elbeszélő személyére vonatkozott, a hangértékkel is jelképezve a személyes élményt, itt már lecsendesül, általánossá, a jelenben is érvényes hasonlattá válik.

Idézett Dante-sorunk a kifejezés egyik legszebb és legmerészebb lehetőségét tárja fel, s bár Petrarca sok szempontból méltó utódnak tűnik, már ő is elsősorban csak haszonélvezője nyelvnek és formának, amit Dante költeménye világmindenségéhez alkotott. S innen már csak egy lépés a pedantériává váló manír, mely mindig ott kísért a kodifikált törvényben.

A rím jogát tulajdonképpen Dante harcolta ki, de hosszú időnek kellett elmúlnia, amíg a nemzeti nyelvek sajátjuknak érezték, annak, amivé válnia kellett, versépítő anyagnak. A francia klasszicizmus elképzelhetetlen rím nélkül, s bár a verses dráma gáttalanul ömlő alexandrinjai a rutint is feltételezik, szerencsés sorokban — legszebben talán Racine-nál — a rím versépítő szerepét látjuk, s a példák sorával lehetne igazolni Illyés Gyula megállapítását: „Mihelyt két szót, ha a legtávolabbról is, egymás mellé teszünk, valami különt jelent, akár két vonal vagy szín vagy hang; mert hisz azok a szavak külön-külön is jelentenek valamit.” Csak az a kérdés: ki teszi egymás mellé a két szót? Ha a szavak külön-külön megtartják saját jelentésüket, s egybefűzésük nem hoz létre új értéket, a rím csak ornamentika, s feledteti azt a virtuális lehetőséget, amit az ellentétes irányból felhangzó szavak rejtenek magukban.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy az egyenlőtlen fejlődés mindenütt más eredményt hozott, s míg a latin az egyházi, s több helyütt a hivatalos nyelvben konzerválódott, s ezzel együtt ellaposodott, kancelláriai konvenciókban halványult fakóra, a nemzeti nyelveknek külön kellett megvívniok harcukat. De még a nemzeti nyelveken belül is hullámzást, visszaesést tapasztalunk: a vers nem „fejlődik” a szó gyarapodási-finomodást jelentő értelmében, hanem alkalmazkodik korához, kiegyenlíti, teljessé teszi. A német XVII. század (Logau, Fleming s mindenek előtt a csodálatos Gryphius) a tiszta forma diadala, szellemi ellenpontja a viharos idők létbizonytalanságának, mintha a költők már csak a leírt szó maradandóságában hittek volna. A fiatal Goethe és kortársainak gyakorlata ezzel szemben föltétien visszaesést jelent, kényelmessé tapossa a gonddal kimunkált formát, s majd a virágjába borult klasszikának kell szembenéznie a ritmus és szótagszám, szabadság és törvény dilemmájával.

Nálunk a XVIII. század végére érik be a latin vetés, s bár még az 1820-as évek irodalmi tudata is csak klasszikus kereteket tud elképzelni a régóta áhított nemzeti éposznak, a Zalánban ünnepien időszerűtlen az időmértékes forma, jóllehet a nemzeti szemérem erről ma sem beszél szívesen.

A fejlődés mindenütt egyenetlen, az egyes nemzeti költészetek eredményei sem arányosan szívódnak fel, s ez talán legszembetűnőbb a latin világosság és formakultúra után sóvárgó németeknél. Mert ha Dante rímei mellé a Goethe által is dicsért Hans Sachs néhány rímét tesszük, a különbség azonnal szembetűnik, s nemcsak az egyenlőtlen fejlődést mutatja, hanem azt is, hogy a latin szellem természeténél fogva is közelebb állt a forma tiszteletéhez. Mert Hans

86