Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rónay György: Vázlat a mai modern költészetről

és — mint említettük — Loreáéval rokon „szürrealizmust” (a szó sajátos, nem iskolás értelmében); Juhász Ferenc pedig, évtizedek óta először nyúlva vissza Adyhoz és hagyományához, valamiféle hömpölygő, olykor barokkosán zsúfolt, személyességében is kozmikus költői mítoszt, amely — mint szintén említettük — mutatis mutandis Octavio Paz (Alain Bosquet szavaival) „tellurikus szürrealizmusának” párjaként tekinthető.

A náluk is fiatalabbak az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején léptek föl; arcélük csak most rajzolódik ki igazán, tehát jellemzésük is kockázatosabb. Törekvéseikre, magatartásukra, úgy látszik, mind közéleti, mind költészeti vonatkozásban alkalmazni lehet (illetve lehetett pályájuk első, többé-kevésbé lezárult szakaszában) jellemzésül Garai Gábor egy versének és egy közös antológiájuknak a címét: „tiszta szigorúságot” akarnak; képeikben, formáikban is puritánabbnak látszanak a közvetlenül előttük járóknál. Vannak köztük, akiknek közéleti érdeklődésében mintha a szovjet líra „új hullámával” rokon vonásokat lehetne észlelni. Egyesek a „nemzeti költő” típusát látszanak újrafogalmazni az új, szocialista társadalmi körülmények között, mint például a paraszti világ átalakulásáról hírt hozó, s inkább a „népi vonalat” folytató Váci Mihály, meg akit más arcú ikertestvéréül szoktak emlegetni: a Nyugat hagyományaihoz közelebb álló, feszesebb versformálású, intellektuális fegyelmű Garai Gábor. Ismét másokban mintha a legfőbb ihlető az új társadalomban való személyes emberi erkölcsalakítás igénye lenne, kudarcaival épp úgy, mint reményeivel, mint Mezei Andrásnál; vagy az Eluard fölszabadító példájára sokszor meglepően új képlátású Csoóri Sándornál, és a lírát mint a morális rendcsinálást és a teljes emberré érlelődés útját élő-alakító Kalász Mártonnál.

Mindez természetesen csak vázlat, és még annak is szükségszerűen hézagos. De talán így is sikerült megmutatnia valamit a modern magyar líra fejlődéséből, és érzékeltetnie egyet-mást a természetéből. Esetleg valamit a világlírával való kapcsolataiból is.

Ezek a kapcsolatok elsősorban nem „hatások” (noha vannak, mint minden költészetben, hatások is, részben termékenyek, részben kevésbé hasznosak); hanem elsősorban rokonságok: változataikban is rokon válaszok rokon jelenségekre, vagy rokon vallomások rokon élményekről.

Éppen ez a rokonság mozdíthatja elő e líra — és általában a líra — traduk- tibilitását: hogy — ha a maga dialektusában is — a mind egységesebbé váló költői világnyelvet beszéli. S éppen mert azt beszéli, de a maga dialektusában: bizonyára van mondandója, van hozzáadni való színe és árnyalata a közös költői világnyelv számára is.

80