Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rónay György: Vázlat a mai modern költészetről

veszéllyel jár (és ennek számos nagy költő művében is megtalálhatjuk a példáit), hogy a költészetnek szárnyát szegi a didakszis. József Attila ebben is kivétel és útmutató. Azok közé a ritka művészek közé tartozik, akik költészetükben nem arról írnak, vagy nem arra buzdítanak, amire elkötelezték magukat, hanem magának ennek az elkötelezettségnek a teljes (élményi, filozófiai, sőt „mozi galmi”) tartalmát élik, alkotják, transzponálják költészetté, ennek belső költői- ségét revelálják. (Mint a maga más típusában, hangján és modorában egy-egy nagy versében Majakovszkij, és ugyancsak a maga módján, legszerencsésebb pillanataiban Eluard.)

Hogy mindez mit jelent József Attilánál, milyen hódítását jelenti a költél szetnek is, és hogy milyen forró élményi magból sarjad művé, mennyire neril didakszis, hanem — paradoxul szólva — mennyire „tiszta költészet” (de nem Vart pour Vart!), azt egy-egy olyan, ma már Európa-szerte közismert példával lehet illusztrálni, mint az Ars poetica; vagy mint A város peremén, melynek egyik-másik strófája, ha nyers prózára tennénk át, voltaképpen egy marxista kiskáté népszerű tételeinek felel meg, ebben a költői „fogalmazásban” azonban, kalapácsütésként zuhogó ritmusával, messzehangzó muzikalitásával a legmagasabb hőfokú líra. (És ismét fölveti a traductibilité kérdését: mert hiszen e nagyszerű költői „hangszerelés” nélkül fordítva a versnek épp azok a szakaszai, melyek a lírai lényeget hordozzák, a tolmácsolásban laposan propagandisztikus szólamokká fakulhatnak.)

József Attila a paraszti népiesség szemléletében sokáig meglehetősen elhanyagolt társadalmi rétegből jött, a munkásságból; ennek és környezetének, „á város peremének” képeit és képzetvilágát emeli be a lírába és integrálja magas költészetté, egyesítve mindezt a modern európai költészet (elméletileg is átgondolt) eredményeivel.

Általánosságban azonban elmondható, hogy az a sokféle nézet és gyakorlat, mely az utolsó harminc-negyven évben az európai verset, versélményt, verselképzelést oly döntően módosította (a vers mint réalité poétique, mint connais- sáncé, mint „kiáltás”, mint „leltár” stb.) a mi költői köztudatunkban (a közönségről nem is beszélve) inkább csak a puszta tudomásulvétel fokán maradt, ha egyáltalán tudomást vettek róla; a magyar vers struktúrája és a költőnek a vers „mivoltáról” vallott fölfogása általánosságban nemigen változott.

Ez az általánosság azonban, természetesen, megint csak nincs kivételek nélkül. Utalhatunk Radnóti Miklósra, aki szintén a szürrealizmus sajáttá-asszimi- lálásán át jutott el egyedülálló vergiliusi-eklogai „klasszicizmusáig”, ami nála annak az erkölcsi magatartásnak a költői formája, amellyel a fasizmus ellenében a személy és a humánum értékeit védi és hangsúlyozza, egészen a tudatosan vállalt áldozatig (ami líráját is, paradigmatikus sorsát is a humanizmus egyik kivételesen nagy és eszköztelenül egyszerű jelenségévé teszi); és utalhatunk Weöres Sándorra, akinek költészete, szintén az egyidejűség jegyében, az egész modern európai líra fejlődését végigéli (sőt egyben-másban anticipálja is).

Mindez természetesen nem értékelés akar lenni, hanem pusztán csak tények megállapítása. Hiszen tudjuk: a költészetben egyetlen irányt és törekvést, egyet- let módszert és gyakorlatot sem lehet — legalábbis nem tanácsos — abszolutizálni. Ezt éppen az utolsó évtizedek költészetének története bizonyítja a legszemléletesebben. Az egymást sebesen váltó irányok és „iskolák” többnyire mind az abszolút helyesség, igazság és hitelesség igényével léptek föl, hogy az

78