Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rónay György: Vázlat a mai modern költészetről
Egy másik, francia megfigyelő egy lépéssel tovább megy, és a folyamat tudatosságát, irányítottságát is hangsúlyozza: bizonyos modern költői alapélmények és alaphelyzetek egyetemes, univerzális jellegéből következőleg „a költő igyekszik nyelvezetét is hasonlóan univerzálissá tenni, mégpedig sokkal tudatosabban, mintsem elismeri” — írja Alain Bosquet 1961-ben a modern líra helyzetét fölmérő, Situations de la poésie című tanulmányában. Amit erről mond. mégha itt-ott vitatható is a fogalmazás élessége, érdemes szó szerint idézni, mert tagadhatatlan, hogy a modern költészetnek egy részben latens, részben valóban tudatos (már tudatos és egyre tudatosuló) törekvésére mutat rá. Ezt írja: „Minthogy a költészet sajátos nyelve univerzális — vagy legalábbis egyetemességre törekszik —, a nemzeti nyelv a költői használatban fokozatosan le fog tenni bizonyos, túl könnyű varázsairól. A francia költő meg fogja gondolni, építsen-e olyan allegóriát, melyben a holdról meg a napról van szó, lévén az egyik a franciában nőnemű, a másik hímnemű, míg a németben éppen fordítva, a nap a nőnemű és a hold a hímnemű, az angolban pedig változás nélkül vagy az egyik, vagy a másik nemhez tartoznak. A második világháború után a költők úgy érzik, hogy a költeményük fordíthatóságát nehezítő képek alkalmazása költői hatásának csorbítását jelenti. A szótár ugyan eleve gyanús... de valamivel kevésbé lesz az, ha a másik nyelvben a kép költői ereje nem csökken, ha híven, elemről elemre átültethető.” És következik egy konklúzió, mely egyszerre hív ki helyeslést is, meg ellentmondást is, attól függőleg, honnét nézi az ember a dolgot: „Manapság a költemény fordíthatósága mércéje, mégpedig gyakran csalhatatlan mércéje lehet a költemény értékének.” A fordíthatóság, a traductibilité kérdése azonban korántsem olyan egyszerű, mint akár csak ebből a sommás megállapításból is következtethetné a gyanútlanabb olvasó. Hogy Alain Bosquet példájánál maradjunk: abból, hogy Eluard lírája angol, olasz vagy német fordításban „süket”, és alig látszik többnek közhelyek szövedékénél, még nem következik föltétlenül az, hogy Eluard lírája valóban egymás mellé rakott közhelyek halmaza. Fönnforoghat egy másik, igen valószínű lehetőség is: hogy a fordítók egyelőre esetleg nem találták meg ennek a lírának a lírai, pontosabban költői kulcsát, az egyetlent, amely mindenestül nyitja, s ennek következtében a maguk nyelvén még nem sikerült kikeverniük az „eluard-inak” nyelvi, és ami ennél is fontosabb, látásbeli adek- vátját. Az effajta példákat, melyekből a „világlírai köztudat” értékbeli eltolódásai származnak, tetszés szerint szaporíthatjuk. A legjellegzetesebbek egyike Ady Endréé, akinek nevéhez a magyar líra századeleji megújulása fűződik. Az európai költészet területén tájékozott magyar szemlélő világosan látja Ady költészetének kezdeteiben mindazt, amit legtalálóbban szecessziós szimbolizmusnak nevezhetünk; de világosan látja pályájának közepétől fogva a szecessziós szimbolizmus meghaladását is: mindazt, ami — mutatis mutandis — már félreismerhetetlenül „egzisztencialista” benne, és világérzésének némely mozzanataiban a maga módján Franz Kafkával rokonítja (hiszen végső fokon és a nagy alkati különbségek ellenére is, mindketten a széteső monarchiának ugyanabból az altalajából nőttek ki); és ugyanakkor mindazt, amiben Apollinaire közép-európai párjának tekinthető. Adynak azonban, bár a magyar kritikus meggyőződése szerint a tízes évek európai lírájának egyik csúcs jelensége, mégsem sikerült egyelőre úgy „áttörnie”, ahogyan jelentősége és arányai szerint megérdemelné. Válaszul arra a kérdésre, hogy miért, többnyire lírájának, ritmikájának, nyelvének specifikus magyarságára szoktak hivatkozni. Holott valójában inkább arról lehet szó, hogy Ady 73
