Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Szabó Dezső magamentése

pszichopátiás emberek, akik többnyire a szkizofréniás formakörhöz tartoznak, s akiknél már csekély fokú elernyedésnél [...] a gondolatok fantasztikus módon disszociálódnak és már nem is képszalagokra, hanem részben azonnal katathym képhalmazokra bomlanak szét.”

Nagy Péternek Kretschmer e leírásához fűzött fejtegetése telitalálatszerűen helytálló és megvilágosító, nem hagyhatjuk el:

„Ez adja meg A lélek-mocsár sajátosan központi jelentőségét Szabó Dezső életművében: mert túl azon, hogy művészi intenzitással, jóval a tudomány előtt fogalmazott meg látomásszerűen egy lélektani igazságot, amelyet a modern pszichiátria is csak ez idő tájt kezdett megismerni, e képpel valójában megadta a kulcsát saját lelkialkata alaptípusának, melyen alkotó módszere egyik legegyénibb vonása nyugszik: rendkívül frappáns, kontraszt-hatásokkal dolgozó hasonlító, asszociációs módszere, mely stílusára mindvégig rányomja bélyegét, s mellyel a legerősebb hatást gyakorolja kora és az utána jövő generáció prózájára.” (Id. mű, 268—270. 1.)

Az irodalomtörténet nyelvén a lényeg egyszerűen és rövidre fogva: Szabó Dezső első expresszionista költőnk; ennek szemléltetésére egyetlen példa elég az Életeimből: gyerekkori éjszakáira emlékezik, amikor egy asztaloslegénnyel a csillagokat csodálták:

„... újból látom a gyönyörű Felsőszén utcai éjszakákat. A Hold roppant döbbeneté bámul a Házsongárd fekete lombjai fölött, mint egy sisakos ókori vitéz, ki hazatérve legyilkolva találja házanépat. A Felsőszén, Holdvilág, Kőkert utcai házak alusznak a Hold tragikus tébolyában. Az ég tele van szórva kis mécsesekké távolodott világokkal. A holddal elöntött udvaron úgy nyúlnak be a fénybe a körülálló házak árnyékai, mint zátonyra futott hajók ormai. A kert nagy szemű minisztránsgyermekei lóbálják illat-tömj énüket valami roppant ravatal fölött, s az elkomorult lombok suttogják a halotti imát. Az élet-tragikum lényege kiütközik a hallgató dolgokból, s mintha a holdvilág, a kertek, a szépség, a csend és a szomorúság mögött ott állna mérhetetlen kaszájával a Halál.”

A másik mozzanat, amely magatartását és e réven írói és közéleti tevékenységét döntően alakította: viszonya a másik nemhez, a nőhöz, helyesebben, szexuális helyzete. Tudott, hogy nagyzási hóbortja ezen a téren is egetverő, élete végéig a diadalmas, ellenállhatatlan hódító nimbuszával övezi magát, a nők bódult lepkeként rajzanak körülötte s hullanak ölébe, de ami fontosabb, maga örökké szenvedélyesen felajzott, fáradhatatlan bajnoka a szerelemnek. Ez a túltengő férfiasság, gátlás nélkül ecsetelt diadalát eleve gyanús, makkal álmodó kielégítetlenséget takar, az éhség vagy netán étvágyhiány elrejtését, illetve túl- kompenzálását. A valóságról ismét pályatársai tudósítanak megbízható hitelességgel, s Nagy Péter idevágó megállapításai ezúttal is kétségkívül helytállók:

„önéletrajzában számtalan nőről ír, kissé hetvenkedve, akikkel romantikus vagy nem éppen romantikus kapcsolatban állott. De ezeknek nagyobb horderejűk saját vallomása szerint sohasem volt; s a különböző lányok leírása, akikkel ... átmenetileg összekapcsolta sorsa, annyira egy kaptafára megy, annyira egyetlen ideálkép alig árnyalt kivetítései, hogy e vallomásait a legnagyobb kételkedéssel kell fogadnunk. Kortársai, akik fiatalkora egyik vagy másik periódusában közelebbről ismerték életét, e kapcsolatokról nem, vagy alig valamit tudnak; általában mindnyájan úgy emlékeznek a fiatal tanárra, mint aki a másik nemmel szemben félénk, félszeg, visszahúzódó, inkább ügyetlen ember volt.” (Id. mű, 34. 1.)

64