Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Szabó Dezső magamentése

A látomást a felnőtt költő fogalmazta meg, de az élmény hiteles, s a morbid lélektájjal, amelyet feltár, még találkozni fogunk. De jegyezzük meg: ilyen tájakon rejlett az a millió gyökerű gazdagság, amelyet Szabó Dezső féltett titokként őrzött.

Gimnáziumi éveiről, vezéri szerepéről, „szultánságáról” nincs tárgyi dokumentumunk azon az egy tényen kívül, hogy mindvégig szín jeles tanuló voll. Nem vitás, hogy kiskorától fogva rendkívül éles ésszel, villámgyorsan dolgozó, széles határú intelligenciával bírt, s ez nem egy dologban társai elé helyezte Nagy Péter monográfiájában Szabó Dezső életadalékait mikroszkopikus gonddal gyűjtötte össze, de kollégiumi életéről ő sem tudott semmi konkrétumot kinyomozni: „Nem ismerem iskolatársai vallomásait” — írja röviden. (Szabó Dezső, Akadémiai Kiadó, 1964., 19. 1.)

Valamivel többet tudunk egyetemi éveiről, az Eötvös Kollégiumban töltött idejéről. Érthető, hogy ragyogó intellektuális képességei ebben a környezetben még jobban érvényesülnek, viszont társai — Horváth János, Laczkó Géza, Szabados Gyula — egy eddig nem ismert, igen érdekes jellemvonásáról értesítenek Nagy Péter közlése szerint. Hivatkozik Laczkó Géza A kollégium Don Quijotéja című novellájára, mely kétségkívül Szabó Dezsőről szól, s így ír: „Megtudjuk Laczkótól azt is, hogy kollégiumi társai nemcsak becsülték, mosolyogtak is rajta: impulzivitása, okkal, ok nélkül rendezett kirohanásai, rendkívüli, naiv hiszékenysége együttesen adatták neki a gúnynevet, amely Laczkó novellájának címet ad, s amelyet egyik első, nagy sikert hozó novellájában ő is vállal. [...] Egyébként volt kollégista társai, Horváth János, Szabados Gyula szóban közölt emlékei szerint is, számtalanszor beugratták hiszékenysége miatt, s olyankor mindig rendkívüli dühbe gurult.” (Id. mű, 29—30. 1.) Magyarán szólva hebehurgya volt, ami az élénkképzeletű, gyors észjárású emberek gyakori vonása; nemcsak érzelmileg volt impulzív, hanem gondolkozása is szenvedélyes iramú, azaz logikátlan vagy megfontolatlan, magát könnyen ellovagoló. Ezt a tulajdonságát jegyezzük meg, mert furcsa torzulatokba kanyarodva és óriási arányúvá növekedve, végig fogja kísérni életén, s belső kudarcának egyik tényezője lesz. De még korántsem a beteges nagyzás tünete.

Következnek a tanári évek (1904—1918): Budapest, Székesfehérvár, Nagyvárad, Székelyudvarhely, Sümeg, Ungvár, Lőcse, egy évet és egy nyári szünidőt Párizsban tölt, megkezdi irodalmi munkásságát és közszereplését. Mindenütt botrányt kavar, fegyelmi úton vagy büntetésből helyezik egyik városból a másikba. Fehérvárt a zsidók ellen uszít, Udvarhelyen megtámadja a monarchia legnagyobb hatalmasságát, Tisza Istvánt, Adyt népszerűsíti, a progresszív írók élvonalába kerül, kiadja első regényét, elbeszéléseinek és tanulmányainak egy- egy kötetét. Morális bátorsága nagy, fizikai gyávasága szintén: az oroszok uzsoki betörésének hírére Ungvárról Sümegre menekül, majd midőn támadó cikket ír a proletárdiktatúra ellen, ugyanoda fut, s egy présházban rejtőzködik, vagyis mindkét alkalommal az ország nyugati határának közelébe és ismerős helyre. A bátorságnak, sőt vakmerőségnek és a gyávaságnak ez az ambivalenciája a diktátori alkatoknál gyakran jelentkező, paranoid tünet, ezért szólunk róla. Kibontakozik sajátos írói egyénisége és kivételes tehetsége, de megmutatkoznak jellemének árnyoldalai is: feltűnési viszketeg, éretlen és idétlen kamaszcsínyek kedvelése, ami a naiv impulzivitás egyik torzulata, a narcisszizmus, s ez már az önimádat, a megalománia előjele. Saját vallomása szerint órákat tölt a tükör előtt, e szokását egész életén át megtartja, s önvizsgálatnak, magábaszállásnak nevezi.

62