Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Szabó Dezső magamentése

Láttuk, anyja feje köré az istenanya-mítosz glóriáját fonja, előtte a maga istenfiúi méltóságában is alázattal térdre hull, s haláláig imádattal emlékezik reá. Hasonló állandósult mithologémája a „család”, „a legősibb hívás”, legszentebb emberi közösség, „a földi örökkévalóság” biztosítéka, mely után olthatatlan vággyal eseng. Nos, sem az istenanya misztikus varázsa, sem az istenfiú imádata, sem a vér ősi hívása nem tartotta vissza, hogy alig felserdülve, hatodik gimnazista korában kiszakítsa magát a szent kötelékekből, s inkább vállalja a sivár kollégiumi életet, ami ellen minden ép ösztönű gyerek és kamasz kézzel- lábbal tiltakozik. Apja halálos ágyához sem megy el, anyját egy-kétszer látogatja meg, míg él; megesik, hogy beérkezett író korában, Kolozsvárra jövet elkerüli, noha tudja, hogy beteges, szűkölködik és sínylődik, míg ő bundában, tele bőröndökkel utazgat; utoljára rokoni sürgetésre néz be hozzá, s éjszaka, búcsú nélkül, lopva hagyja el.

Kamaszkorában szakít örökre családjával, holott vallomásai szerint épp „ezekben az években nőtt igazán nagy arányokra szegény édesanyám életeposza. [...] Tudott ezerszemű éber gondoskodás, bölcs nyugalom, elfelejtető derültség és továbbvivő erő lenni mindnyájunk számára...” S rögtönös önellentmondással így folytatja: „Én már torkig voltam az otthoni élettel. Éreztem, mint az állat megérzi a sötétben lappangó halálos veszélyt; hogy menekülnöm kell innen. Menekülnöm kell, ha korláttalanul millió forrásból épülő fejlődésem derült gazdagságát meg akarom őrizni. [...] Természetesen minderről, mint mindenről, ami bennem történt, soha senkinek sem szóltam. Sem édesanyámnak, sem pajtásaimnak. Ügynevezett barátom pedig nem volt soha.” A megbízható, józan valóság, amit ebből az önellentmondásos áradozásból leszűrhetünk, tán ennyi: Szabót a felserdült ifjú természetes fészekhagyó ösztöne s már ekkor túltengő önzése tépte ki a családi kötelékből.

Itt mégis meg kell állnunk egy pillanatra. Az ellentmondást, ami a millió forrásból gazdagodó élet féltése és az anya iránti bizalmatlanság meg a barátságot elutasító, társtalan magány keresése közt szembeötlik, túltengő önzésével magyaráztuk. Ez a kétségkívül morbid vonás figyelemre méltó, s arra indít, hogy keressük, mi volt az a „gazdagság”, amit önző magánya rejtegetett, s amiről nem beszélt soha senkinek. Önéletrajzának egy különös epizódja talán útbaigazít. Még egészen kisfiú korában egy alkalommal lement a kertjük végében, bokrok közt folydogáló patakhoz, s ott meglátott egy gyönyörű fecskefarkú pillangót, amint egy vízbenyúló faágra szállt:

„Eleinte verdesett szárnyaival. Aztán kinyújtotta szívókáját, rászívta a feketére halt nedves ágra, és pityizálni kezdett. Szárnyai kéjesen széttárultak, elmozdulatlanultak. Ezek a szárnyak sajátságos ábrázatukkal valósággal néztek engem. És ezeken a szárnyszemeken csodálatos egybekapcsolódással néztek a fák, a bozót vad növényei, a sziklaszerű kövek, a föld. És mintha ezek a szárny- aEemek bennem lettek volna, s úgy néztem velük magamat és magamban a világot. Sajátságos, alaktalan suhanásokban ment át rajtam a világélet, a millió változatban egyetlen élő valóság. Óriási pillangó voltam, s szélesre pihent szárnyakkal alvó tó boldog arca fölött lebegtem. Különös arcú, hosszú, fekete testű vízi állat voltam, a gyökér alatti rothadt vizek erjedt mámorú titkaiban mozdultam, különös meredt szemek vigyázásában. Aztán úgy éreztem, mintha felszívnának a fák gyökerei, s szétnyitott ágaikon virágtól habzó, nehéz, lecsüngő lombokba áradnék ki. Eltikkadva, mintha embrió volnék a világanya méhében: éltem az ősegység titokzatos életét. A pillangó elszállt, és eltűnt a lombok koronái fölött.”

61