Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Szabó Dezső magamentése

nyerte, de az utolsót elveszítette, s abban a szempillantásban egész életműve összeomlott.

Szabó Dezső programját, eszmerendszerét, ,.látomását” bírálni ma már fölösleges: a lobogójára tűzött faji eszme történelmi, tehát reális, gyakorlati megvalósulása szemünk előtt pergett le minden iszonyatával, s a látomás helyett ez a látvány tárult eléje. Látnia kellett, hogy egy történelmi pillanat mint tapossa el egész életművét; ebben a pillanatban életakarata megtört, s elfogadta, kirótta magára a halálos ítéletet. Ügy hitte, persze, hogy a nemzet vele együtt zuhan a sírba.

Nem volt igazi vezér. Emberietlen mértékű önhitében a magyar népet, „fajtáját” önmagával azonosította, s nem menti, hogy úgy szerette, mint sajátmagát, mert csak magát szerette benne. Holott vele azonosulnia s ehhez ismernie kellett volna, azonban csak álomképe volt róla, mint magáról is, és ahogyan magát imádta, természetes dialektikával halálosan gyűlölt mindenkit, akit ellenségének vél4.

A pozitív és negatív hatóerők kettőssége itt feszült szét benne szélső határokig: az imádó szeretet és a gyilkos gyűlölet között nem ismert átmenetet, kisebbfokú érzést. Még azok a munkái is, amelyeknek tárgya személyét nem érinti, végső gyökerükben szenvedélyből fakadnak: a mindentudás és az elkápráztatás szenvedélyéből. A dialektikus szenvedélyességgel azonban a „Szabó Dezső-prob- léma” a lélektan területére helyeződik át, s ez egyben utat nyit megközelítéséhez. De elemzését kissé messzebbről kell kezdenünk.

Velejét ebbe a megállapításba sűríthetjük: csordultig telve volt zseniális képességekkel, ám híjával „a” zseninek. Hasonlít egy olyan lehetetlen lényhez, kinek minden egyes szerve pompásan, sőt túlságos energiával működik, de nem működik össze, nem áll egybe szervezetté. Hiányzott belőle az igazi alkotás, a teremtés ösztöne, az organizáló erő, egy elemi érzék, mely a képességek munkáját közös folyamatba oldja, s ami nélkül lángelme nincs. Ahogyan a szervezet több a szervek puszta összegénél, s közös munkájuk eredménye az élet, ugyanúgy a lángelme összedolgozó képességeinek szüleménye az életteljes mű. Emennek ismertető jegye, hogy alkotójától elszakadva is megáll a lábán, öntörvényű életet él, mintegy időtlenné, örökéletűvé, közismert szóval „halhatatlanná” válik, s azokat is igézetébe vonja, akik szülőjéről nem tudnak vagy nem kívánnak tudni semmit. Szabó Dezsőnek ilyen műve nincs, munkái olvashatatlanokká váltak vagy érdektelenekké, s aki ma kezébe veszi őket, nem a művet, hanem Szabó Dezsőt kívánja megismerni. így esett, hogy viharosan ágáló, nagyszabású képességei a maguk idejében elragadták az olvasókat és „hívekké” tették, de igazi szerves művé nem állván össze, kialudt belőlük az élet. Ahány képesség hevítette, annyi tehetség veszett el benne; elveszett elsősorban, ami tán leginkább lehetett volna: a költő, a művészi alkotó, az ő stílusában szólva, a millió ára- dású élet nagy eposzainak énekese — maradt néhány, ragyogó részletekben és sötét fogyatkozásokban bővelkedő regény meg elbeszélés írója s még több félbemaradt töredék és csírájában elhalt terv szülője; elveszett az életművész, a szépségek és értékek élvezetére roppant műveltséggel felkészült „dilettante” (a szó eredeti értelme szerint) — maradt egy féktelen becsvágyaktól fűtött siker- hajhász; elveszett a gondolkodó — maradt a gondolatok, eszmék, ötletek kifogyhatatlan kaleidoszkópjának rázogatója; elveszett a nagystílű irodalom-értékelő, a szintétikus látású és történelmi rendszeralkotó —• maradt eg'y kötetnyi kitűnő tanulmány írója és több kötetnyi gyilkos pamflet remeklője; elveszett a prédikátor — maradt a vezércikkíró; elveszett végül legégetőbb becsvágyának ideál58