Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - Pósfai H. János: Őszi vadászat (elbeszélés)

csepp. Véletlenül-e, vagy szokatlan, fals mozdulattal meglökte kalapját, lezuhant a fejéről és begurult a horhos oldalába.

— Ne, te — mondta szemrehányóan.

Botjáért nyúlt, de azzal sem érte el a kalapot.

— Azért nem szöksz meg előlem. — Lejjebb csúszott a meredek parton.

Akkor látta meg az oroszlánt. A túlsó part oldalában feküdt egy sátorlapon.

Csizma volt a lábán, de nem látszott parasztnak. Amolyan városi sápadt arcú férfi, aki egyáltalán nem hasonlított az oroszlánra. Pirók János mégis tudta, hogy az. A hatodik érzéke sugallta talán, vagy mert annyiszor vágyott már arra, hogy bizonyítson a katonáknak. Lenyúlt a kalapjáért, s már készen is volt a terve. Gyorsan elhúz az őrsre, riasztja a fiúkat: jöjjenek, Péter-forrás tövében fekszik az oroszlán. Megfordult a fejében az is, mi volna, ha egyedül szállna szembe a csizmással? Ha bizony olyan ereje volna, mint hajdan szénégető korában, cseppet sem teketóriázna. Eszébe jutottak a katonaélmények is, nem rettenthette meg semmi a vörösök ruhájában! De most mihez kezdjen vánnyadt karjaival? Jó lesz, ha fut az őrsre, jöjjenek csak a katonák, hozzák a kutyákat. meg a fegyvert.

Kigondolta mindezt egyszuszra, s már bújt volna fel a bokrok alatt, amikor megfogta a férfi hangja.

— Hé, gyufája van-e?

Ahá, megébredt az oroszlán, gondolta Pirók János és hátranézett. Megébredt, s mindjárt követelőzik.

— Gyufám? Van.

— Megkínálhatna egy kis tűzzel.

— Akkor át kell kelnie a vízen.

— Megyek — mondta a férfi. — Van itt valahol átkelőhely?

— Két dobásnyira lejjebb — felelte Pirók János, majd intett a kezével.

A férfi feltápászkodott, lefelé indult, de mentében is beszélt.

— Maga jól ismeri itt a járást?

— Ismerem, nincs az a szeglet, amelyikben meg ne fordultam volna. Ogy ismerem ezt a helyet, mint a tenyeremet.

— Az a jó — mondta a férfi, vagy inkább kiabálta. Atbillegtette magát a köveken, felkapaszkodott a horhos alján. Az öregember előtt állt meg, füstszűrös cigarettát szorított az ujjai között. — Maga nem gyújt rá?

— Ha akarja . .. Különben nem az én esetem.

— Nem szívja, akkor minek a gyufa? — mosolygott a férfi bizalmasan.

— Maga meg szívja, de nincs gyufája — felelte Pirók János és nevetett. — Ilyen a világ.

Ügyetlenül rágyújtott ő is.

Egy darabig egymás mellett álltak, mintha éppen dohánykóstolót tartottak volna. A nagy hegyek karéjba fogták őket, fenyvesek, tölgyek és gyertyánok sűrű szálfáit hajtogatta a szél.

— Ritkán jár erre valaki ■— mondta a férfi.

— Ritkán — felelte Pirók János és tudta, miért mondja ezt a férfi. Szerette volna látni a katonák arcát, hogy csodálkoznak majd, ha meglátják. „A Jani bácsi oroszlánt fogott!” És ez nem mese. Ugyanúgy élet, mint a többi, amiket elmondott a tűz ropogása mellett. Ekkor már tudta, hogy nem mozdul a férfi mellől. Jöhet akármi, mellette marad, ha erővel nem győzheti le, legyőzi fifiká- val. Besétáltatja a vasba, mint télen a nyulakat.

— Hová? Merre? — kérdezte.

51