Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - Dávid József: Három szem kavics… (elbeszélés)
Amikor bezárta a kertajtót, mindjárt fel akart lépni a kerítés alsó peremére, de szűk volt a szoknyája. Még jó is. Körül sem nézett. Még világos van. A szomszéd házak ablakaiból megláthatják. De az utcai járókelő is elcsodálkozna, ha ő ott... Később ... Szíve nyugtalanul kalimpált. A három kavics ott volt a hamutartóban. Pongyolát vesz fel, aztán majd leszalad vele. Ha nyolckor viszi, van még három órájuk. Az óra is három. Nem... Nem...! Inkább előbb, vagy utóbb... Ez a három szám rossz jel. Egyre erősebben eluralkodott rajta a félelem. Képzeletben a fiút akarta látni és mindig Gábor lányos arca, kissé kopaszodó feje, magas homloka villant fel lezárt szemei előtt. A hangját is hallani vélte és... mi lesz, ha előbb megérkezik? Erre gondolni sem szabad, de nem is kell... Hiszen soha nem jött előbb ... A markába fogta a kavicsokat. Kint már sötét volt. Azaz, az utcai lámpák ide világítanak, de bentről már nem venni úgy észre, ha ő most... És ment. Olyan izgatott volt, hogy amikor kezét felemelte a kőoszlop tetejére, a kavicsokat nem tudta úgy letenni, hogy egy szem le ne guruljon. Most hol keresse? A kertbe, vagy az utcára esett? Micsoda őrültség... De hát mindegy. Kavics, kavics. És felvett egyet az ő kiskertjük sétányáról. Mire felért a szobába, már nem volt biztos abban, hogy nem gurult-e le az is. Mintha abban a pillanatban kint a járdán cirrent volna valami... Próbálta az ablakból ellenőrizni az oszlop tetejét. Az egyik pillanatban úgy látszott, hogy három, a másikban meg hogy csak kettő. Aztán mintha egy szem lett volna ott. Pedig az utcai villanylámpa fénye pont odaesett... Sokáig bizonytalankodott az ablaknál, majd leeresztette a redőnyt és fürdőt készített. Ült a kádban. Egy kicsit el is álmosodott. Nemigen jutott eszébe semmi, így volt jó. Kábán, bizonytalanul lépett ki a gumiszőnyegre. Megmozgatta végtagjait és hirtelen egy slágert kezdett dúdolni. Ez Gábornak is tetszik. Gábornak ... menekült a fürdőszobából. Több ruhát próbálgatott, közben bekapösolta a televíziót. Akkor csengett a telefon. Ügy hatott, mintha sohasem lett volna a lakásban. Gitta megrezzent, de füléhez emelte a kagylót: — Tessék, Gaál lakás. — Otthon van a főmérnök úr? — Nincs, de ki keresi? — Akkor jó — szólt a túlsó hang. — Megőrül... — harapta el a szó végét Gitta és lecsapta a kagylót. Egy perc múlva újra csengett a telefon. Az asszony nem nyúlt hozzá. Egész lelke háborgott. Örült! Kihúzta a dugót. Nem ebben állapodtunk meg. Tisztára őrült! Mindent elrontott. Mindent! És ledobta magát egy fotelba. ... persze ... neki sürgős ... Minél hamarabb kifogni az aranyhalacskát. Hát ebből nem eszel, szép fiú. Most már nem. Nem! És hangos zokogással rohant az ablakhoz. Felrántotta a redőnyt, eloltotta a villanyt, de könnyes tekintete előtt egybefolyt minden. Talán meg sem volt már a kőoszlop tetején az a három szem kavics... Ilyenek vagytok... És én őrült... már kész voltam! Már megadtam magam. Már besétáltam az aranyketrecbe ... De hát... Talán nagyon szeret, és nem bírta a bizonytalanságot... Hát bírja. Ha férfi, bírjon ki mindent. Szakadjon meg a szíve, de ne rontsa el .. Mit ne rontson el? ... 47
