Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - Dávid József: Három szem kavics… (elbeszélés)
— Sietek — mondta Gábor és még valamit, de Gitta ezt már nem hallotta. Pedig az álom kiröppent a szeméből. Fel is ült az ágyban, és keserűen elbiggyesztette a száját: bölcső... —: gondolta, s idegesen belemarkolt a paplanba. Hanyatt dobta magát. Várta, hogy lent csapódjon a kapu, de helyette valami puffanásszerű hang ért a füléhez. Ijedten ugrott ki az ágyból, de mire az ablakredőnyöket felhúzta, Gábor már eltűnt. Hallucinálok —kapott a fejéhez, aztán visszabotorkált az ágyba. Altatót vett be és délelőtt 11-kor ébredt. A redőnyt elfelejtette leengedni és az októberi aranyos napsugár elárasztotta a szobát. Nemcsak a bútorokon és más fényes tárgyakon, hanem mintha a ruhadarabokon is táncolt volna a fény. De most bántó és idegesítő volt. Le is eresztette újra a redőnyt. Akkor meg félt. Bekapcsolta a rádiót, s olyan hangerőre igazította, hogy a fürdőszobában is jól hallja. A zuhany megnyugtatta. Sokáig nézegette magát a nagy állótükörben, aztán felszabadultan nevetett. Szép volt. Ügy határozott, hogy a füstszínű, új hálóköntösében fogadja majd a fiút. Mert most már csak az járt a fejében, ott zsongott minden porcikájában. De mégsem — vetette el az előbbi gondolatot —, túlságosan frivol, közönséges lennék. Hámozzon csak ki a fickó. Ez talán nagyobb gyönyörűség emlékezett vissza néhány ártatlan leánykori esetére —, aztán elővette a retiküljét. Tenyerébe rakta a kavicsokat. Alig hallható egymáshoz koccanásukra meg-megrez- zent. Arca kipirult, bőrét sütötték az aprócska kövek. Belecsurgatta őket egy üres hamutálba, aztán felcsipegette szemenként, lerakta mind a hármat az asztal sima lapjára. De miért három? — meresztette tágabbra hirtelen a szemét. Ez játék. — Játék? — a kettőjüké. Minek ide harmadik kavics? A harmadik zavar. A harmadik... az... nem kell. Melyik repüljün? Olyan egyforma mind a három. Sárgásfehér folyami kavics. Apró, szemmel alig látható erezésekkel. Gábor . .. de nem... De igen... ő majdnem geodéta is. Ha kirándulás alkalmával vagy a strand homokján napozva kezébe akadt egy-egy ilyen kis kavics, érdekes dolgokat tudott mesélni a kövek életéről. De nem. Nem is volt az érdekes. A köveknek nincs is életük. A kövek ... Kinyitotta az egyik ablakszárnyat, és már emelte is a karját, hogy kidobja az egyik kavicsot. De nem dobhatja ki. Három kell... Ha csak két kavics lenne az oszlop tetején, Lali nem jönne fel. De milyen Lali is? — kérdezte a második találkozásnál. A fene egye meg ... Nem emlékszem... Mindegy, ö azt mondta: „Nevezz csak egyszerűen Pajának. Ezt szoktam meg.” Kitől? Ö akkor nevetett. „Csacsi. Kis csacsi, csacsi. Csak nem képzeled, hogy te vagy az első? Már nem vagyok gimnazista.” Persze, persze. Legalább huszonhatéves. Gábor tízzel több Én meg csak huszonhárom... És érett asszony, aki készül az első pásztorórára, a titkos, nagy kalandra. Nem örült ezeknek a gondolatoknak, de a három kavics... ha csak kettő lenne, mást gondolhatna ... Biztosan jól is érezné magát... Repüljön mind a három! De erre meg elszomorodott, és az ablakot is bezárta, mert a nyitott tér mintha húzta, emelte volna a karját: dobásra... Örökkévalóságnak tűnt az a nap, szerencsére késő délután jött az anyja, és közösen megfőzték a vacsorát. Aztán elkísérte. Visszafelé fodrászhoz akart menni, az áruházba, de meggondolta. Kicsit kószált a belvárosban, aztán sietett haza. 46
