Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - Ligyin: Távoli táj (elbeszélés, fordította ifj. Dobozy Imre)

„Köszönöm, Avenir Szergejevics.” De hiszen ez azt is jelenthette, hogy az órát köszönte meg.

Ült az asztalnál, ette a vajas kenyeret, anyja nézte őt, kicsit szomorúan.

— Többet kell sétálnod, Szerjozsenka — mondta —, egészen sápadt vagy. Tavasz van már, hamarosan teljesen felmelegszik az idő.

Később a rádió bemondta az idő járás jelentést, melyből kitűnt, hogy az Uralon ciklon söpört végig, Kolimát bizonyára teljesen befújta a hó.

Éjszakára anyja a díványra ágyazott neki, amelyen valamikor az apa aludt, s amit az íróasztallal együtt el akart adni akkoriban, hogy semmi sem maradjon a múltból — azután, ahogyan a hó olvad el, örökre eltűnt, elhomályosodott ez a múlt.

Alekszandra Dmitrijevna leterítette a lepedőt, felverte a párnát. Szerjozsa mosakodni ment s utána gyorsan lefeküdt. Iskolaköpenye a szék támláján függött, nadrágja pontosan összeillesztve, s hogy élei megmaradjanak, egy súlyos könyvet tett rá. A szoba s a benne levő tárgyak először még szilárdan álltak, azután lassan elúsztak. Az anya félreült, nyitott könyv feküdt előtte, de nem olvasott, hanem valahová a könyv fölé nézett. Később odament fiához, megigazította rajta a takarót, s a félig nyitott fiókban meglátta az „Arany”-at és a kvarcot, és az anya tudta, hogy miért sajnálta odaadni fia a gyűjteménybe és mit keresett a könyvben.

Készülődni kezdett a lefekvéshez, leeresztette, majd elkezdte fésülni haját, s életére gondolt. Fia asztalán ott feküdtek a tankönyvek és a füzetek, s miután megíésülködött, kinyitotta az egyik füzetet, amelynek borítólapján Nyekraszov arcképe volt.

„Az aranyat a tűzben, az embert a bajban lehet megismerni” — volt felírva akkurátus, még iskolás betűkkel. Lejjebb, szintén valahonnan kiírva, ismeretlen földrajzi nevek szerepeltek: Bujunda, Baligicsán, Boljsoj Anyuj, Ajan-Jurjah. Omolon, Orotukán, Szrednye-Kolimszk. Mit keresett ezen a távoli, hideg vidéken az ő fia, milyen titkos gondolatai kapcsolódnak Kolimához? Tudta ő, milyen gondolatok ezek, megtanulta már, hogyan kell behatolni fia rejtegetett, belső világába: bizonyára nem akart megbékélni azzal, hogy apja örökre eltűnt a tundrában vagy a jukagiri szorosokban, szinte kényszerítette magát, hogy higyje: apja visszatér még, és azt mondja: „Na, újra itt vagyok veletek!” — és velük is marad már örökre.

Büszkélkedni akart apjával, férfias tulajdonságokkal ruházta fel, tágra- nyílt szemmel mesélte osztálytársainak, hogy mennyi aranyat termeltek ki apja vezetése alatt, kiírta az Enciklopédiából a folyók és települések neveit, s bizonyára mindent tudott már Kolimáról, tudta, mikor engednek fel a folyók tavasszal és mikor fagynak be télen ... Kolima távoli vidéke közelállt hozzá, apjával együtt mosta az aranyat, kereste az érceket, de a legaranydúsabb ér megtalálása talán még előtte áll.

Alekszandra Dmitrijevna becsukta a füzetet, rátette a tankönyvekre, egy fejmozdulattal hátravetette haját, amelyből egy pillanatra, amíg eltakarta arcát, mintha füst borított volna el mindent, de ez már ősz hajának lebbenése volt.. .

Fordította: if j. D ob o zy Imre

41