Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - Ligyin: Távoli táj (elbeszélés, fordította ifj. Dobozy Imre)

— Hogy író légy, nemcsak helyesen kell tudnod írni az anyanyelveden — mondta még anyja. — Mindenekelőtt az embereket kell szeretned, akikről írsz. Ha nem szereted őket, nincs értelme írni sem róluk ... semmi olyat nem tudsz alkotni, ami érintené az olvasót vagy érdekelné őt. Az olvasónak az kell, hogy az érzéseiről s a gondolatairól írjanak, s ha az író jól ír róluk, szeretik.

— Mint Puskint?

— Ügy talán nem, mint Puskint, hiszen ő zseni volt, de szeretik.

Arra gondolt, hogy apja biztosan nem tudott volna író lenni, ha egyszer még a hozzátartozóit sem szereti, de ugyanakkor valami bántót és riasztót is érzett apjával szemben, aki még őket sem szerette...

— Természetesen, csak most, először írtam így — ismerte be kudarcát. - írni fogok valamit, amiről még senki sem írt.

— Helyes, Iván Szergejevics — egyezett bele anyja —, vagy talán, Anton Pavlovics... helyes, kis íróm, írj csak, lehet, hogy tényleg találsz valami jót és igazit az életben.

Az anyja sohasem tárta fel gyengeségét, még akkor sem, amikor nagyon rossz volt nekik, mindig igyekezett egyforma lenni, kiadta a könyveket az olvasóknak, tanácsokat adott, hogy mit olvassanak, visszatette a jelzeteket a fiókokba, az új könyveket pedig félrerakta, amíg be nem vezeti őket a katalógusba. A kölcsönző vagy éppen az elolvasott könyveket visszahozó olvasók közül senki sem tudott arról, mi megy végbe a könyvtáros lelkében, csak neki esett néha nehezére segíteni a könyv kiválasztásában: oly gyakori volt, hogy a könyvekben leírtak nem vágtak egybe az élettel, az övével sem, a titkolt gondolatokkal és nyugtalansággal, melyek közt a fiáért való aggódás volt a legerősebb. Igaz, az anya hatással van a fiára, de elérkezik egy veszélyes időszak, amikor különösen megmutatkozik az apa hiánya, amikor férfikéz szükséges, s amikor egyetlen anya sem, összes érzéseivel sem helyettesítheti az apát a fiú érlelődő lelkivilágának megértésében. Az anya mélyen hordta magában ezt a gondot, soha nem beszélt róla, és mindketten úgy könyvelték el, hogy nincs mire visszaemlékezni, Kolima messze van, bizonyára fél napnál is több kellene, hogy repülőgépen eljusson odáig az ember.

A lakásban velük együtt lakott egy hegedűkészítőmester, Avenir Szergejevics Juskov, csöndes, gondolkodó típusú ember, és a felesége, Jelena Gorgye- jevna, ugyancsak csendes és szívélyes asszony. A fiú mindig szerette, ha bemehet szobájukba, leülhet Avenir Szergejevics mellé, aki otthon is örökké ezermesterkedett, megmutatta a jól rezonáló fenyőfából kivágott kis deszkácskákat. amelyekből a hegedű felső fedőlapja készült, s ha odatette az ember a fülét ehhez a kis deszkához, mintha a jövendő hegedű dalolását hallaná benne.

Jelena Gorgyejevna megértette, miért szeret férje mellett üldögélni a fiú, nézni, hogyan dolgoznak a férfikezek, és bizalmasan elbeszélgetni Avenir Szer- gejeviccsel, ahogyan férfiak beszélgetnek egymással.

Hazaértek a könyvtárból, az anya a konyhába ment feltenni a teát, Avenir Szergejevics szobájából pedig kihallatszott, hogy fűrészel valamit, a fiú mégsem mert bemenni Juskovék szobájába, de Jelena Gorgyejevna meglátta őt a folyosón, azt mondta neki: „Gyere be, Szerjozsenka” — és ő bement. Avenir Szergejevics asztalán vésők hevertek, az asztal szélén pedig satuba szorítva két összeragasztott furnérlemez, ugyancsak fenyőből, vagy a hegedűkészítésre szintén alkalmas körtefából.

— Ülj le — mondta Avenir Szergejevics, s a fiú leült mellé, és nézni kezdte.

37