Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 3. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Bodri Ferenc: Kísérlet a Vasarely-mű megközelítésére

valójában egy kor- és emberközeli művészetet - ahogy ő nevezi: „planetáris folklórt” - kíván alkotásaival hitelesíteni, munkásságát tendenciáiban példának, is szánva a kortársak és a közönség előtt. Ez a jelentős sikerű kiállítás valóban a teljes életművet reprezentálta (a mester 1908-ban született Pécsett, és budapesti tanulmányai után, 1930 óta él Párizsban), a korai képek között még felfedeztünk itthon, Bortnyik pesti „Bauhaus”-ában készültet is. Közel negyven esztendő jól válogatott reprezentánsait láthattuk tehát, így széles lehetőség nyílt az egész pálya eddigi alakulásának (vele Vasarely művészetszemléletének, „ars pictúrájának” változásai) megfigyelésére, bepillantásra a kissé elvont címzésű „korszakok” mélyére és esztétikai indítékaiba. Segítségül remek albumának magyar fordítása szolgál és az 1966 óta itthon is sorjázó Vasa- rely-irodalom.

Vásárhelyi Győző érdeklődése a konstruktív absztrakció, a „neo-plaszticizmus” iránt már nyilvánvalóan Bortnyik magániskolájában alapozódott, a weimari, majd berlini eredeti Bauhaus talán csak szellemében (Moholy-Nagy pesti előadásaiból?) és aligha gyakorlati eredményeiben hat a közben Párizsba került fiatal növendékre. Az őt is szívesen fogadó város tartózkodóan figyelhetett a „túl németszagúnak, ridegnek” vélt konstruktivizmusra, Le Corbusier „líraibb” absztrakcióira is alig - a École de Paris felnőttévei a harmincasok -, Monsieur Vasarelynek közel húsz esztendőre volt szüksége - és közben töméntelen grafikai munkára, szellemi és stiláris előkészületre -, amíg megtalálja festői és megálmodott önmagát (1944-49 körül). A „Téves utak” periódus „naturálisabb”, olykor keresett (pl. Tigrisek) absztrakcióját a „Denfert”, majd a „Belle Isle” korszakok még mindig szorosan a természeti látványban gyökerező elvonásai követik. Az elsőben a Montparnasse-közeli Denfert-Roohereau téri metróállomás (melynek neve Radnóti fülében „úgy hangzik, mint egy átok”) csempéinek finom erezete az ötletdús forrás, a képek sémáit a falburkoló lapok szeszélyes hajszálrepedései adják. Előbb csak grafikákban, később már az így osztott olajképek színeiben is megnyilvánuló élmény végtelen variánsai. A korszak műcímei - Poprad, Hargita, Karnak stb. - a festő nosztalgiáinak kifejezői inkább, ugyanígy a későbbiekben is: az elnevezések pusztán a megkülönböztetés eszközei és korántsem keresnek kontaktust a vizuális élménnyel: Bihar, Garam, Tabor, Hava, Zombor, Orgovan, Zilah, Bükk a magyaros hangzásúnk, a megkülönböztetés jórészt földrajzi (és „égrajzi”) nevekben mutatkozik.

Az egymással is párhuzamos „Denfert” és „Belle Isle” (egy tengerparti üdülés élményes kavics- és kagylóformáiban „a természet belső mértani szerkezetének” felismerését őrzi a név) az ötvenes évek közepetáján találkozik „Malevics emléké”-vel (képek címe ez), így ötvöződik a lágy ritmusú görbe vonalak, oválisok gömbölyű de- korativitása és harmóniája Malevics szigorú egyeneseivel, a kétdimenziós tér színekben változó mélységeivel. És ezen az úton egyféle új „látszat-plasztika” kialakításával is. A Belle Isle kiemelkedő darabja a korszak címét őrző relief, a tengerpart képkeretbe és gipszbe szorított, színes emlékei: kavicsok, a hullámzás által lágyívűre koptatott üvegdarabok dekoratív együttese, majd az ezt követő olajképek szép sora. A formák a természet neolitikumának időtlenségét, a színek az óceán mélységeinek és változásainak távlatait sugallják, megannyi modern dolmen épül Vasarely „tér-idő” rendszerében. És ugyanígy a föld színét követő „Locmaria” kollázson is.

Amíg az első két jelesebb korszak meghatározói az említetten hullámzó görbék és ellipszisek - „az óceán érzetében egy egész világ szintézise” -, az ezt követő „Kristály-periódus” már az egyenesek és görbék kölcsönhatásaira épül, és egyre távolodik az előbb még világosan felmutatható természeti élményektől, a valóság reminiszcenciáitól. Az új lélegzetű mű helyzete, a szemlélő tőle való távolsága, az elhaladással vál83