Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Sarkady Sándor: Czinke Ferencről
és a modern vívmányok újszerű egységében bonyolult korunknak, mai világunknak is méltó tükre lehet. Nem csoda hát, ha Czinkét töprengő, sokat kísérletező, szakmai belenyugvást nem ismerő művésszé formálták az évek. Szerteágazó érdeklődése, sokrétű tematikája, bátor stíluskeresése is erre az igényesen kitűzött célra utalnak. A korszerű kifejezés lehetőségeinek keresése nem vált nála divathajhászássá. Személyisége és egyénisége szabadságharcát viva, mintha megadatott volna neki az a szerencse, hogy a modern törekvések sokszólamú kánonjában egy belső hangra figyelve alkothassa meg alakuló életműve törvényeit. Gyermekkora emlékeiben és a népművészetben lelte föl tehetségének azt a táptalaját, amelyben gyökereivel maradandóan megkapaszkodhatott, s ezzel nemcsak esztétikai, de etikai fogódzót is - életre szólót - talált mind maga, mind művészete számára. Czinke Ferenc tudatosan vállalja azt a művészi magatartást, amit József Attila oly félreérthetetlenül megfogalmazott: ,,Az én vezérem bensőmből vezérel.” A pesti kiállítás katalógusából, az előszó helyett született vallomásból idézem: ,,Az az igényem, amely nemzeti múltunkhoz, népi gyökereinkhez kapcsolódik, igaz, tiszta szándék, sőt parancsoló. Ebben érzem a korszerűség gyökerét, mert a népművészetből merített formai és témabeli gazdagodás itt engedékenyen hajlékony a megújulásra, a kifejezés korszerű teljességére, továbbá arra, hogy a művészet és a társadalom egymásra- találása ne csak óhajom maradjon”. A kiállítás avatott kommentálására nem vállalkozhattam. Mégis engedjék meg, hogy befejezésül hosszabban elidőzzek egy képnél. A frappáns, de hideg szakmai konklúziók helyett hadd próbáljam oldottabb szóval megközelíteni azt, amit Czinke Ferenc művészetében a leglényegesebbnek tartok. Már a szakkritika is kiemelte a „Viszik a nyoszolyát” c. színes rézkarcot mint a pesti bemutatkozás egyik legkiéri eltebb darabját, amelyen a művész szerencsésen egyesíti a modern képépítés technikai eszközeit és a népi hagyományok formáit. Bár általánosítani veszélyes - hiszen a lényeg kiemelése egyben mindig a valóság elszegényítése is -, mégis megkockáztatom azt az ítéletet, hogy a „Viszik a nyoszolyát” nemcsak egyik legkiérleltebb darabja, hanem egyben jelképe is Czinke Ferenc művészetének. A kép már ránézvést is megkap szerkezetének igényes zártságával, részleteinek harmonikus egyensúlyával s kitapinthatóan meghitt, emberi motívumokból táplálkozó szuperrealizmusával. A menyasszony kelengyéjével megrakott szekér, rajta az ékes nyoszolyólányokkal, a kapáló és ágaskodó sárkánylovak, a levegőben lebegő furulyás- legény, a távlatot épphogy csak imitáló kakasos tornyú falucska mint háttér - sajátos ritmusukkal annak az újszerű forma- és térrendszernek a győzelmet magyarázzák, amelyet a modern grafika aratott a lapsík fölött. Síkba zárt gondolat, síkba sűrített magyar népdal ez a kép, s ezért húzzuk félre kissé fanyarul a szánkat, amikor a szakkritika - a maga rutinos párhuzamkeresésével - azért avatja „modernné” ezt a rézkarcot, mert ágaskodó lova állítólag a Guernicából tévedt a palóc szekér hámjába, s a falu felett úszó furulyás legénye Chagall-szerűen lebeg a levegőben. A kritika könnyen szem elől tévesztheti a legfontosabbat, ha csak a tartalmukból kivetkőztetett, tehát éppen lényegüktől elidegenített formaelemekhez keres párhuzamokat. A magunk részéről Czinke Ferenc ágaskodó lováról elsősorban - és szívesebben - a mi népmeséink lángot és tüzet fúvó táltos paripáira asszociáltunk, s a levegőben lebegő furulyásról is azonnal eszünkbe jutott, hogy a magyar néphiedelem egén nem is olyan ritka tünemény az, amikor 9
