Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - KITEKINTÉS - Szabó Jenő: Happening
Némelyik happening által okozott erkölcsi kár, amelyet aztán a hatalom kihasznál, annyira komoly, hogy önkéntelenül felmerül a gyanú, vajon a tabugyalázók tulajdonképpen nem azsan-provokatőrök-e? A happeningek hangsúlyozott értelmetlenségükkel éppen a megtámadott intézmények értelmetlenségét leplezik le. Néha ez annyira jól sikerül, hogy maguk a leleplezett események látszanak happeningnek. Nem maguk a happening szerzői, például a müncheni diákok hatottak valószerűtlennek, amikor a díszes talárokba öltözött professzorok pompázatos menete előtt gúnytáncot jártak, hanem maguk a professzorok. A törvényszéki tárgyalásokon az elfogulatlanságukat megjátszó, színészkedő vádlottak arra kényszerítik ellenlábasaikat, az igazságszolgáltatás bírói talárba öltözött képviselőit, hogy azok is színészkedjenek. Ezáltal úgy viselkednek, mintha bohózatban vagy vígjátékban játszanának, és nevetségessé teszik magukat. A happening előnye még, hogy kettőssége folytán állandóan készen tart alibilehetőségeket. Ugyanis állandóan nyílt marad a kérdés, hogy a happeningben meddig terjed a tréfa és mikor válik az komollyá. Résztvevőinek megvan hozzá a lehetőségük, ha felelősségre vonják őket, hogy mellükre verve bizonygassák: ártatlanok, csak egy kis tréfát engedtek meg maguknak, és mélységesen fel vannak háborodva azért, mert komolyan számon kérnek tőlük olyasmit, amit ők maguk nem vettek komolyan. ,,Az, ami a kövezeten úgy hat, mintha vér lenne, a valóságban - kérem, uraim, győződjenek meg róla saját szemükkel - semmi más, mint vörös olajfesték, amelyet celofánzacskóban hoztunk magunkkal” - mondta a beatles-frizurájú happeningező a riportereknek. Es nincs igaza? Ha ilyesmiért büntetés jár, akkor a Hamlet előadás függönyének legördülése után a színészeket is felelősségre kell vonni mint banditákat és gyilkosokat. Ideig-óráig a happeningek szervezőinek és végrehajtóinak szerencséjük is van az ilyen érvekkel. Néha azonban a happening kettőssége a visszájára fordul. A tréfából éppen azért lesz dialektikus módon komoly szituáció, mert csak tréfa, és éppen azzal, hogy tréfa, véresre sebez. A hatalom őrzői éppen attól bántódnak meg legjobban, ha bolonddá teszik őket. Minden rendőr ezerszer jobban szereti, ha egyszerű, s szerinte „becsületes” késelőkkel van dolga, akiknél legalább tudja, hányadán áll, mint olyan ellenfelekkel, akik igazán még azt sem akarják, hogy vér folyjon, ellenkezőleg csak arra törekszenek, hogy őket, a rendőröket vörös olaj festékkel bemázolják, s ily módon őket hivatásuk áldozatának tüntessék fel. Érthető, ha ilyen körülmények között a rendőrök különösen keményekké és harciasakká válnak. Egyszerűen nincs kedvük hozzá, hogy állandóan a nevetséges áldozat szerepét játsszák, vagy éppen a tettesekét, akik a happeninget elkövették. A happeningben a látszat ekkor válik valósággá. 1969. február 27-én a hatalom megtette az első kísérletet arra, hogy happeninget happeninggel verje vissza. Nixon Rómába érkezésének napján történt. A római rendőrség az elnök ellen tüntető diákokat vörös festékkel fecskendezte be, úgyhogy most ezek látszottak vérzőknek, és mivel nem tudták, nem véreznek-e valóban, megzavarodtak. „Teljességgel érthető - állapítja meg Anders -, hogy a diákok, akiknek igazi fegyverre nem telik, elkeseredésükben a happeninget vetik be mint fegyvert. Erkölcsileg mélyen lehangoló azonban, hogy a rendőrség átveszi tőlük ezt a módszert. A diákok azért játszanak, mert nincs komoly fegyverük, és más módszert jelenleg nem engedhetnek meg maguknak, a rendőrség azonban pusztán azért játszik, mert megengedheti magának, és nagyon is tudatában van annak, hogy szükség esetén előveheti igazi fegyvereit.” Megtörténhet, hogy a vietnami háború ellen tüntető diákok azért maradnak súlyosan sebesülve a kövezeten, mert ahelyett, hogy megtámadták volna a rendőröket, 58
