Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Tízezer lépés a város

részeg. Akkor jaj a háznak. Az uram hatvanhét éves, de agyon van törve. A szomszédok mentették meg a minap is, a fia meg akarta fojtani.- Édes gyermekük?- Tizenegy éves házasság után szültem, bár ne tettem volna. Durva hozzánk, pénzt nem ad haza, mosok, vasalok rá.- A rendőrség tud arról, miket művel a fiuk?- Tud. Felügyelet alatt is volt már, de nem használt.- S akkor is durva, amikor józan?- Nem, akkor nem.- Az édesanyját is megütötte már?- Ide tessék nézni. Nézze meg ezeket a kék foltokat a karomon. Látja? Ezek mind az ő kezenyomai.- Döbbenetes.- Ez még semmi, hát még mikor az egész utca kint áll a kapuban. Mindenki minket csodál.- A szomszédok tudnak ezekről a randalírozásokról?- Várjanak, áthívom őket.

(A szomszédasszony fut át. Szemügyre veszi a tanácsiakat, mindenkit. Az arcán Zavar, de a hangja nyugodt.)- Segítsenek ezeken a nyomorultakon. Én csak úgy mondom, ahogy van, itt olyan világ van szombatonként, hogy azt nem lehet leírni. A minap is a szemünk láttára beverte az ablakot.- S maguk olyankor segítenek L-éknek?- Segítünk, segítünk, dehát tetszik tudni, hogyan van.

(Az anya hangja elfakult, a sírás fojtogatta, amikor már mindent elbeszélt.)- Segítsenek rajtam, csináljanak valamit, hogy megszabaduljunk ettől a rettenetes élettől! Súlyos operált vagyok, ki tudja, meddig bírom még.- Nyugodjék meg, intézkedünk.- Micsoda élete volt köztünk. Babusgattuk, féltettük még a széltől is. Nem engedtük egyedül még tehenet legeltetni sem. Aztán most itt van. Huszonkilenc éves fenevad . . .

(Nehéz léptekkel támolyogtunk ki tőlük. Az utca ablakai résnyire nyíltak, kíváncsi tekintetek kísértek bennüket, amikor elindultunk. Űtközben arról beszélgettünk, hogy azért ez elsősorban orvosi eset. De sürgősen cselekedni kell.

A tanácsiak elmentek. Még mindig nehéz szívvel járkáltam az utcán. Beszélgettem ezzel is, azzal is, előhoztam a fiút. „Az ital!” - hallottam többször is. ,,A jó világ” - csattant egy másik hang. „Majd én megmutatnám neki, ha én lennék az apja.” A kanonok úr erőtlenül tárta szét a karját: „Sajnos, szomorú.” Egy asszony a bolt előtt: ,,Ö, hát ennyi ember között akad ám ilyen is.”

Szombat volt. ig6p. július íz-e.

Dél körül értem vissza a tanácsirodára. A tanácstitkár fehér arccal sietett elém. „Hallotta? Megint hazajött. Már megint az anyját egrecíroztatja.” Tehetetlenül álltunk az iroda közepén, vártam, hogy valaki nyúl majd a telefonért. Mert ebben a pillanatban csak azt éreztem, hogy valahova, valakinek mégiscsak telefonálni kellene . . .)

50