Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - Kamondy László: Ketten a lelkek névsorából (elbeszélés)

kérem, hogy kanyarodjon be velem egy korsó sörre az apák boltjába, hadd öblítsem le a torkomról a fűrészport. És hogy ne higyje, Rogozsán úr, hogy haragszom magára, meghívom egy krigli sörre magát is.

— Nagyon köszönöm a meghívást — válaszolta Rogozsán tartózkodóan —, nagyon köszönöm, Fájsz úr, de egyrészt én ritkán, csak nagy ünnepeken szoktam szeszes italt fogyasztani, másrészt ma kefirt vacsoráztam, és arra amúgyse csúszna a sör. Azt indítványozom, hogy előbb kísérjen haza, ha szomjas is, bár én csak málnára, igaz, hogy valódi málnára tudom meghívni.

— Rogozsán úr — válaszolta az asztalos —, bevallom, hogy én a málnát csak matrózfröccsnek szerettem, fél rummal, de ígyse iszom már, mert rájöttem, hogy az édesség elveszi az étvágyamat és még nem vacsoráztam. Éppen ezért azt ajánlom, ha nem akar újra megbántani, kanyarodjon el velem az italbolt felé, és várja meg a pékség előtt, szemben, amíg felhajtom a sörömet. Vagy, ha mégis elfogadná az invitálásomat, egyen meg az aludttejre egy sósstanglit, vagy egy pogácsát, és meglátja, milyen jól fog esni rá a sör! Ilyenkor szombaton friss csapolás szokott lenni, de nekem nem is hozza ki a Gyuri az állott sört, mert én azt a habjáról messziről megismerem.

Rogozsán némi vívódás után elfogadta az asztalos meghívását, azzal a feltétellel, hogy ő csak málnát iszik majd, amíg Fájsz lehajtja a sörét.

Azért fogadta el, mert nem akarta megbántani az asztalost, és mert közben rájött, hogy nincs aprója otthon, nem tudna visszaadni a százasból.

— Rogozsán úr! —• szólalt meg az asztalos, miután leültek a sarokba. — Én nem akarok beleszólni, hogy maga mit iszik és mit nem, de nem ajánlom a málnát a kefirre, mert tudvalevő, hogy az aludttejben savó van, és a savó meg a cukor nem bírja egymást, hanem szalajtja. Azt ajánlom inkább, egyen meg velem egy doboz ringlit, én is régen ettem, és igyék egy pohár szódát rá, ha elvből nem iszik sört.

— Igaza van — ismerte el Rogozsán —, együnk meg egy doboz ringlit, én is szeretem a ringlit, és majd kérek rá egy üveg ásványvizet.

Ebben állapodtak meg.

— Sajnos — mondta a pincér, mikor felvette a rendelést —. nincs ásványvizünk, semmilyen ásvány.

— Parádi se? — kérdezte Rogozsán.

— Parádi se nincs — humorizált a pincér.

— Rogozsán úr — szólt közbe az asztalos jóindulatúan —, higyje el, hogy a legnagyobb vétek ringlire kútvizet inni, ha frissen csapolt sör van! Igyon meg velem egy pikolót, annyit még egy terhes anyának is szabad.

— Nem bánom — biccentett rá Rogozsán.

— Tehát két sört — ismételte a pincér —, egy nagy korsó és egy pikoló és egy ringli, sóskiflikkel, ami szintén kifogyott.

Míg a pincérre vártak, úgy látszott, Rogozsán élvezi a cigányzenét, de egy- szercsak elkomolyodott és azt kérdezte:

— Fájsz úr! Maga Istenben se hisz?

— Nem — válaszolta az asztalos —, sajnos, nem hiszek, főszemlész úr. Még nem hiszek. Talán, ha annyi idős leszek, mint maga, én is hiszek majd, mint gyerekkoromban — tette hozzá barátságosan.

Az asztalosmester válasza sértette ugyan Rogozsánt, ellentmondásra ingerelte, de mert a pincér azonnal hozta a ringlit és a söröket, egyelőre elhallgatta ellenvetését ezzel a veszélyes felfogással szemben.

22