Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - Ernst Klein: A horda (elbeszélés. Ford.: Szabó Jenő)
ERNST KLEIN A horda Dr. Oscar Fischer: Amikor érte mentünk, azt hittem, hogy a rendőr téves számot hívott, nem ránk, hanem halottas kocsira van szükség. Az ember úgy feküdt ott, hogy csak akkor hittem el, hogy él, amikor megnéztem a szemét. Hordágyra raktuk és betoltuk a mentőkocsiba. Nagyon elkapták. Az arcán számtalan ütés nyoma látszott, koponyája hátsó részén csúnya seb, száján meg orrán keresztül folyt a vére. Ideiglenes kötést tettem a sebre és egy összegöngyölt takarót csúsztattam a nyaka alá. Minthogy érverése lassú volt, adtam neki egy adrenalin injekciót, többet nem tehettem érte. Egész idő alatt eszméletlen volt, sőt még akkor is, amikor bevittük a műtőbe és az egyik nővér vetkőztetni kezdte. Szóltam a nővérnek, hogy készítsen elő mindent a gerincvelő- csapoláshoz, aztán a mosdóba mentem. Amíg a kezemet keféltem, arra gondoltam, bárcsak meg tudnám menteni. Négy nap alatt ő lett volna a harmadik, akit sikerült visszarángatni az életbe. Nagyszerű lett volna, ilyen remek szériát egyetlen kolléga sem tudott eddig kifogni itt az állomáson. De mire visszatértem a műtőbe, a férfi már exitált. Sam Ruffino: Lassan ballagtam a Tizenegyedik utcában a rendőrőrszoba felé. Váltásig még egy negyedórám volt, ráértem. Körutamon nem történt semmi, jelentésem rövid lesz és még jókor érkezem a pókerpartira. Már előre örültem neki. A Saluda Avenue sarkán megálltam, végignéztem az Avenuen és láttam, hogy a vízcsapnál, a tizenegyes és tizes szám között valaki fekszik a földön. Részeg, gondoltam, s már készültem továbbmenni, mert nem tartozom azok közé, akik minden pityókással rohannak az őrszobára, hogy minél előbb felvarrhassák az őrmesteri stráfot. Hirtelen azonban olyan érzésem támadt, hogy annál a pasasnál valami nincs rendjén. Olyan furcsán feküdt és meg sem moccant. Odamentem hozzá és zseblámpámmal az arcába világítottam. Csúnyául elbántak vele, az arcát szinte szétverték. Felemeltem a fejét és közben véres lett a kezem. Ekkor már tudtam, hogy a pókerpartinak lőttek. Kigomboltam az ingét és kezemet a szívére tettem. Alig éreztem, olyan gyengén vert. Először segítségért akartam sípolni, de aztán mégis inkább bementem a görög vendéglőbe és mentőkocsiért telefonáltam. Judy Graham: Végigjártam néhány lokált a Tizenkettedik utcában, de mintha megbabonáztak volna ma este, egyetlen pasast sem tudtam felcsípni. Ezért aztán megpróbálkoztam a Saluda Avenuen. Itt azonban átkozottul vigyázni kell, nehogy a zsaruk elkapják az embert, mert abból csak kellemetlenség származik, meg aztán az a tetves vizsgálat. Tudják, hogy mit csinálnak ott az emberrel? Azon az estén azonban még egyetlen centet sem kerestem, hát kockáztatnom kellett. Bementem egy kávéházba a Tizenkettedik utcában, megittam egy cocát, amely úgy kellett, mint kutyának a verés, és megszólítottam három vagy négy férfit. Egyik sem akart tőlem semmit, ezért megint elvonultam. Amikor ismét kint álltam az Avenuen, láttam, hogy a tizenkettes szám körül veszekedés folyik. Kissé körül akartam nézni ott, hátha a fickók közül valamelyiknek kedve támad verekedés után egy kis gyöngédségre. Az ilyeneknél sohasem 19
