Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - Tatay Sándor: Körtánc a hegyen (elbeszélés)

és ők egyszer az Isten kertjében táncoltak. Ami pedig az Istent illeti, neki meg is szolgálták jócselekedettel. Mert mi lett volna a költővel, ha ázni hagyják a hideg lében.

— Hej, csak a citerád lenne itt, Terusunk!

Ám citera nélkül is egyre emelkedett a hangulat. Valaki verte az ütemet az üres hordókon, az összefogózott párok forogtak, mint a körhinta, szálltak a szoknyák, szárnyalt a kacagás.

Gyötrő szomjúság ébresztette a költőt. A lányok éneke olyan messziről hallatszott, hogy vélhette a füle csengésének. Átfordult és angyalokról álmodott, csak pillanatokig — a szomjúság nem hagyta nyugodni. Reszkető kézzel gyertyát gyújtott: a szobában sehol egy bögrére való ital.

Csak talpra állván vette észre mezítelenségét és látta a nedves ruháit szerteszét. Megtanulta, hogy ilyenkor hiábavaló fáradság kutatni a megbomlott rend okát. Fölvette hosszú fürdőköpenyét, és égő gyertyával kibotorkált az ajtón. A szabad ég alatt egyszerre felerősödött a sejtelmes ének és a kacagás. De még mindig csak annyira, hogy érkezhetett a hegy legaljáról. Szélcsend volt. Meg sem hajlott a gyertya lángja, hacsak nem attól, hogy nagy-nagy óvatossággal haladt előre.

Mikor a pinceajtó elé kanyarodott, lába földbe gyökerezett. A dal, a kacagás és a citera hangja ott hangzott mellette. Első pillanatban nem gondolhatott mást: nimfák serege szállta meg pincéjét. Valameddig habozott, aztán óvatosan megnyitotta az ajtót. Elébb csak résnyire, és bekukucskált. Akkor éppen körbe- fogózva táncolt a fehérnép, a forgás hevében észre se vették, míg egészen ki nem tárta az ajtót. Elsőként a testes citerás Terus neszeit fel rá, aki egy fenékre ültetett hordón pengette hangszerét. Sikoltása túlharsogta a ricsajt. Megtorpant a forgás, és a dal rémült sikoltozásba váltott át. Szétrebbentek a lányok, bújtak volna a hordók mögé is, ahogy csak befértek. Majdnem földig érő köpenyében irdatlan magas volt a költő. A körforgásban megszédült lányok nem is azon rémültek meg, hogy a pince gazdája dorbézoláson érte őket; szellemnek vélték.

Ám a költő szállni sem kezdett, mint a szellemek, káromkodni sem, mint a meglopott gazda; szépen besétált a pince közepére, egyenest a citerás Terushoz, aki magára maradt a porondon rémületével. Az asszony puha vállára tette a kezét.

— Teruskám! Azt hogy . ..

Ó mily sok hal vagyon az nagy Balatonba-ha-ra-ha hahaha

Minden ágon egy mérő makk a Bakonyba haraha hahaha...”

Terusba visszaszállt a lélek és a libatoll dolgozni kezdett a citerán. Apránként előmerészkedtek a többiek. Előbb csak csodálták a költő mély orgonahangját, aztán valahányan belekapaszkodtak a nótába.

„örül ott a halász, rikongat a kanász örömébe herehe hehehe.”

Elébb csak nótával kerítették be az asszonyok, aztán jött a körtánc. Középen a költő rúgta a port és a táncnak nem akart vége szakadni, csak néha, annyi kis időre, míg Mihály maga töltött nekik bort.

Nem volt még ilyen mulatságuk a hegybéli asszonyoknak. Nem volt még húshagyókedden sem. Pedig húshagyókedd ezen a vidéken az asszonyok napja.

Jócskán az éjszaka mélyén, belefáradtak a mulatósba és megindult az asz- szonysereg. Akkor is énekkel, és az ének úgy szakadozott darabjaira, ahogyan szétoszlottak a hegy távoli hajlatai felé.

16